Enikő már nagyon régóta szeretett volna egy kiskutyát. Olyan régen, hogy már nem is emlékszem, mikor mondta először, hogy "Anya, én nagyon szeretnék egy cuki kutyust!" Biztos évek óta mondogatja, de sem ő nem volt elég nagy hozzá, sem mi nem éreztük magunkat elég ráérősnek, hogy egy babakutyával foglalkozzunk. 

Persze próbáltuk helyettesíteni a kutyát először egy hörcsöggel, aztán jött Erik, a cica, majd pedig Maszat, a 2. cicánk, de a kutya iránti vágya Enikőnek nem csappant. Végül a 9. szülinapjára beadtuk a derekunkat, és mint alapos tervező már jó előre leszerveztünk mindent, legalábbis próbáltunk... De ahogy lenni szokott, itt is közbeszólt az élet.

Korábban szerettünk volna a legközelebbi menhelyre elmenni és ott egy kis ismerkedés, bedolgozás után rátalálni az igazira, de sajnos már az első látogatásunkat félreértették, és megpróbáltak meggyőzni minket arról, hogy Enikő még túl pici ahhoz, hogy menhelyen dolgozzon 🙂 Utólag jót nevetünk rajta, de Encinek nagy csalódás volt. Minden esetre olyan kutyával sem találkoztunk, aki az elképzeléseinknek megfelelt volna. Más utat kellett keresnünk.

Unokatestvérem, akinek már volt egy yorkshire terrierje, azt ajánlotta fel, hogy majd az ő kis Dia nevű kutyája szül Encinek egy cuki kikskutyát. Sajnos azonban ez nem sikerült, így egy tenyésztőtől kaptunk egy yorkit, aki még Enikő szülinapja előtt megérkezett, és Hope-nak neveztünk el.

Nagyon kedves, aranyos kisállat, aki viszont még tényleg baba, és mindent összepisil és szétrág, szóval van vele foglalkozni való. Viszont Enikő dicséretére váljon, hogy igéretéhez híven takarít és rendet rak a kutyája után, kiviszi sétálni és foglalkozik vele. És reméljük, hogy ez még sokáig így is marad.

Ha szeretnéd Hope történetét megkapni, ami nem jelent meg a mesekönyvben, akkor add meg az email címed, és elküldjük Neked!