Nem, ez a történet most nem a könyvről fog szólni, hanem a könyv főszereplőjének megszületéséről, ami természetesen korántsem úgy történt, ahogy elképzeltem.
Tudom, erről le kellene szoknom, de én már csak ilyen tervezgetős vagyok. Tudtam, hogy először életem szerelmével össze kell költöznünk, aztán össze kell házasodnunk és utána már jöhet is a gyerek. Ebben nem is volt hiba, 1,5 év keresgélés után megtaláltuk álmaink otthonát, odaköltöztünk, és még abban az évben össze is házasodtunk. Pár hónappal később a nászúton megfogant Enikő, és amikor ez decemberben biztossá vált, olyan boldogok voltunk, mint még sosem. A terhességemre úgy emlékszem vissza, mint életem legszebb 9 hónapja, nem voltam rosszul, minden rendben zajlott, és biztossá vált, hogy kislányunk lesz, akire nagyon vágytam. (Barátnőm szerint csak nem mert fiú lenni. 😊) Eljártam szülésfelkészítőre a férjemmel, amin mindent alaposan megtanultunk, és kialakult bennem a kép, hogy hogy szeretnék szülni. Tudtam, hogy természetes úton szeretném világra hozni a gyermekem, utána miénk lesz az aranyóra, majd igény szerint szoptatni. Otthon, miközben ő éppen alszik, én kinagytakarítom a konyhát, megveszem, megfőzöm és elkészítem a legegészségesebb zöldségekből készült babaételeket. Mosolyogva sétálok karomon a gyermekemmel és minden csodaszép lesz. Aztán nem így lett…
Terhességem utolsó heteiben szépen lassan, szinte észrevétlenül, de napról napra feljebb ment a vérnyomásom. A nőgyógyászom ciccegett és csóválta a fejét, de azt mondta, hogy a 140 még nem olyan magas. Közben egyre jobban bevizesedtem. Az utolsó hetekre már olyanok voltak a lábaim, mint az elefánté, az ujjaim reggelente nem mozdultak, a férjemnek kellett masszíroznia a kezem, hogy mozgatni tudjam, csak papucsban tudtam járni, és a helyzeten persze az augusztusi hőség sem segített.
A szülés előtti nap pont olyan volt, mint a többi, nyugi, délutáni szunyóka, még moziba is mentünk. Akkorra a hasam már akkora volt, mint egy jó nagy görögdinnye. Este lefeküdtem és elaludtam, majd hajnalban görcsökre ébredtem. Járkáltam a vécére, és egy idő után leesett, hogy eljött az idő. Felkeltettem a férjem, aki pontosan ugyanúgy kapott pánikrohamot, mint a filmekben, hiába volt összekészítve minden, semmit sem talált. 😊 Én még nyugodtan megborotválkoztam, lezuhanyoztam, ellenőriztem, hogy minden megvan-e, majd elindultunk. Emlékszem, a kocsiban már úgy görcsöltem, hogy a benzinkúton megállva, hogy innivalót vegyünk, azt mondtam a férjemnek, hogy ha elájulnék, akkor hívja ki a mentőket, ők majd tudják, mit kell csinálni. De nem ájultam el.
Beértünk a kórházba, ahol megállapították, hogy 2 cm-re tágultam és helyezkedjek el a szabad szobában. Én a rózsaszínben szerettem volna szülni, de az már foglalt volt, legyintettem és mentem, csak feküdhessek már le. Az orvos is megvizsgált, majd megmérték a vérnyomásom… 170/110… (A normál vérnyomásom 120/80, a nyugalmi 90/60.) Basszus. Nem is éreztem. Kérdőn néztem felváltva a szülésznőre, az orvosra és a férjemre. Kaptam egy gyógyszert, amit szét kellett rágnom. A görcsök nem szűntek, inkább csak sűrűbben jöttek, viszont nem tágultam tovább. Fél óra múlva sem ment sokkal lejjebb a vérnyomásom, a kézfejembe infúziót kötöttek, és az orvos azt mondta, hogy ilyen magas értékkel nem szülünk természetes úton. Akkor összedőlt bennem a világ. Most mi lesz? Mi fog történni? Én nem erre készültem.
Már nem is emlékszem, hogy kerültem át a műtőbe, de a gerincembe szúrtak egy tűt, amitől megrángott a testem, és még rám is szóltak, hogy ne ugráljak. Amikor lefeküdtem, kikötözték mindkét kezem, lefüggönyöztek mell alatt, de akkor már nem éreztem semmit deréktól lefele. Csak azt, hogy hideg, bekennek valamivel, meg rángatnak, valami bugyog… és én meg ott fekszem kikötözve, nem tudok semmit, nem értek semmit, nem mondanak semmit. Egy nővérke állt a bal kezemnél és simogatott. Ő kedves volt és nyugtatgatott, hogy minden rendben van. Sosem fogom neki elfelejteni, hogy ő volt az egyetlen, aki emberszámba vett.
Aztán egy nagy buggyanást éreztem, egy kisebb megkönnyebbülést és elkezdett károgni egy varjú…legalábbis nekem úgy hangzott, felsírt a gyermekem pont reggel 6 óra 0 perckor. Megszületett Enikő. Azonnal elbőgtem magam, a végtelen boldogság érzése tört rám, pedig csak a hangját hallottam, őt nem láttam. Lemosták, lemérték, megvizsgálták, bebugyolálták, és odahozták a fejemhez. Megtudtam nézni, csodaszép volt, egy csoda. Majd kivitték.
Engem összevarrtak, és nem is emlékszem, hogy utána mi történt. Áttoltak az őrzőbe, én voltam aznap az első. Sürgősségi császár volt. Később kiderült, hogy a magas vérnyomásom miatt már elkezdett leválni a méhlepény, a köldökzsinór a nyakán volt és amúgy is rövid volt, szóval a rendes szülés nem biztos, hogy ilyen szerencsésen alakult volna. Én mégis végtelenül csalódott voltam. Nem apa vágta el a köldökzsinórt, nem volt aranyóra, semmi sem úgy történt, ahogy elterveztem…
Szépen lassan megtelt a kórterem, jöttek egymás után a császáros kismamák. Senki sem mozoghatott, mert az epidurális érzéstelenítésnek el kellett múlnia, ha előtte felemeled a fejed, akkor iszonyatos fejfájásod lesz. Legalábbis ezt mondták. Közben bejött a férjem, elmesélte, hogy amikor tőlem kivitték Encit, akkor hozzá vitték, és legalább az ő mellkasára rátették. Aztán egyszer csak megjelent egy nővér, és mindkét karján feküdt egy-egy újszülött. Mindenki megkapta a kisbabáját, én is. A mellkasomra tették, de olyan kicsi volt, alig mertem hozzáérni. Hagytam, hogy megkeresse a cicit, de olyan kis gyenge volt, hogy nem tudott szopizni. Inkább elaludt. Jól betakargattam és így pihentünk órákon keresztül. Olyan jól eldugtam, hogy el is feledkeztek róla. 😊 Csak akkor vitték el, amikor jöttek, hogy most már fel kell kelni, és a katéter kivétele után el kell menni pisilni. Eddig meg sem szabadott mozdulni, most meg fel kellene pattanni egy friss vágott sebbel a hasadon, hát nem ez volt a leggyorsabb felkelésem, de sikerült.
Annyira fáradt és kimerült voltam, hogy az első éjszakán be is adtam a csecsemős nővérekhez Encit, mert aludni akartam. Természetesen egy újabb ok, amiért szar anyának érezhettem magam… Persze aludni nem tudtam. A terhességem utolsó harmadában felhalmozódott 12 liter víz nagy része aznap este akart távozni, és az ágyam olyan magasan volt, hogy fellépő volt mellé téve. Hát el lehet képzelni, mennyire volt egyszerű a friss hasi sebbel felülni, lekászálódni az ágyról, elsétálni a vécére, majd visszasétálni és visszafeküdni. Sajnos ez a mutatvány olyan sok időbe telt, hogy mire visszaértem, újra kellett pisilnem. Szóval nem sokat aludtam.
Másnap hajnalban a csecsemősök már hozták is Encit, megmutatták, hogy kell cicire tenni, hogy kell bepelenkázni, hogy kell a köldökcsonkját kitisztítani. Kedvesek és gyakorlatiasak voltak. De a szoptatás nem ment. Újabb csalódás. Már sírtam, úgy el voltam keseredve. Ki fog száradni a gyerek, ha nem tud szopni. A csecsemős hozta a cumisüveget, amiben tea vagy cukros víz volt. Na azt már nem! Hát, ha cumit adok neki, akkor nem fog tudni jól szopni, így sem tud. De ha nem tud inni, akkor kiszárad, besárgul, nem engednek haza… Győzött a cumisüveg. Sírva adtam oda neki, de kapott folyadékot. 
Később sikerült a szoptatás és az igény szerinti szoptatás is, de kínkeserves próbálkozásokon keresztül. Enci szépen gyarapodott, az első hónapban 1 kilót hízott és minden rendben volt az egészségével. Az igény szerinti szoptatás miatt nem sokat aludtam, és a vérnyomásom sem ment le a szülés után, de ez már egy másik történet…
Tudom, ez nem igazán egy fancy, über-boldog történetre sikerült, de hát ezt is az élet írta, és talán így jobban érthető, ha néha túlféltő, túlvédő, vagy bármiben is “túl” lennék… 

A ti szülés-történetetek is ilyen más lett? Vagy minden rendben volt? Írjátok meg!