Vagy hogy rohan az idő! Mikor nőttél meg ekkorára? 

Sokszor átsuhan egy-egy ilyen gondolat a fejemben mostanában. Tényleg olyan nagy már.

Minap valami miatt nagyon szomorú volt Enci, el is sírta magát, én pedig magamhoz öleltem és a mellkasomra hajtottam a fejét. Csak simogattam és néztem. Ő pedig szépen lassan megnyugodott. Mint babakorában, csak akkor az egész teste elfért a mellkasomon. De ott az esetek többségében minden megoldódott. Anya szívdobogása mindig megnyugtató, ahogy az ölelés is. A szülő karjában biztonságos, ott mindig jó.

Most, hogy Enci már 9 éves, talán mondhatom, hogy kiskamasz, még mindig keresi a közelségemet, de természetesen többször foglalja el magát, vagy vonul el a saját szobájába.

Az egyik héten azzal az ötlettel állt elő, hogy ő busszal jönne haza a suliból. Te jó ég! Itt tartunk? Persze az iskola nincs messze a házunktól, csak néhány buszmegálló, de már nem a 80-90-es években élünk, amikor nyugodtan sétálgathattunk este is az utcákon. Szóval, mi izgultunk, természetesen Enci is, de egyik osztálytársnője már gyakorlott volt ebben, így nem egyedül kellett felszállnia és utaznia sem. A nagy izgalomban persze egy buszmegállóval előbb szállt le, ami nem volt baj, csak így többet kellett gyalogolnia. Közben felhívott telefonon és végig beszélgettük a sétát. Otthon apa várta, és minden rendben volt, így mindenki megnyugodhatott. Őszintén, én izgultam.

Innentől péntekenként már egyedül fog hazajönni. Azt hiszem, még sokáig fogok izgulni. De talán ez így természetes. Lassan egyre önállóbb lesz, egyre jobban leválik a szüleiről, többet akar majd a barátnőivel, barátjaival lenni. De bármekkorára is nő, bármilyen önálló is lesz, remélem, hogy az összebújásaink, az öleléseink, hogy a mellkasomra hajtja a fejét, hogy megnyugodjon, az még nagyon-nagyon sokáig megmarad.

Nálatok mikor jött el az önállósodás? Mikor akart már inkább a barátaival lenni, mint veletek?