A pihenés nem lustaság – gondolatok május elsején

Május elseje a munka ünnepe. Gyerekkorunkban talán a virsli, a lufi meg a vidámpark jutott eszünkbe róla, később már inkább a hosszú hétvége, a főtt kukorica és a remény, hogy nem kell korán kelni. És most, szülőként… őszintén? Sokszor csak annyi, hogy végre nem kell uzsonnát csomagolni, vagy könyörögni az előszobában, hogy öltözzön már gyorsabban.

Pedig lehetne ennél több is.

Ez a nap alkalom arra, hogy ne csak a munkáról beszéljünk, hanem a pihenésről is. Arról, amit olyan nehezen engedünk meg magunknak. Mert valahogy mindig úgy érezzük, hogy csak akkor vagyunk „hasznosak”, ha csinálunk valamit. Ha haladunk. Ha szervezünk, rendezünk, pakolunk, teljesítünk. Ha nem csak vagyunk, hanem teszünk is. Nálam ez hatványozottan igaz… A család csak programszervezőnek hív 😊 Igen, nagy tervező vagyok és akkor érzem jól magam, ha van program.

„Mit csinálunk holnap?” – kérdezi Enikő április utolsó napján. Persze nekem mindig vannak ötleteim, menjünk ide, csináljuk azt… Enikő izgatott, hogy van egy egész napunk együtt. És neki is vannak rögtön ötletei. De mi lenne, ha ma nem ez lenne, ha ma nem KELLene csinálni semmit. Mi lenne, ha nem szerveznénk semmit, ha csak úgy lennénk otthon, akkor se történne semmi tragédia. Sőt. Egyszer csak előkerülnének a társasjátékok, a kert végéből egy üres vödör, amiben katicákat lehet gyűjteni, vagy csak leülne mellém, és azt kérdezi: „Anya, látod azt a felhőt? Olyan, mint egy elefánt!”

És akkor tudom, hogy ez az, ami igazán számít. A pihenés nem lustaság – üzenet magunknak és a gyerekeinknek.

Annyi mindent szeretnénk megtanítani a gyerekeinknek. Hogy legyenek bátrak, kitartóak, figyelmesek, szorgalmasak. De vajon megtanítjuk-e nekik, hogy pihenni is tudni kell? Hogy nem baj, ha egy nap nem történik semmi „fontos”. Hogy az együtt töltött idő, a csend, a nevetés, a nyugalom is értékes.

Mi, felnőttek sokszor elfelejtjük ezt. Hozzuk magunkkal az elvárásokat: minden hétvégének és minden szabadnapnak hasznosnak kell lennie. Aztán amikor végre lenne idő megpihenni, lelkifurdalásunk van. Pedig a semmittevés nem időpazarlás – hanem újratöltés.

És milyen jó lenne, ha ezt Enikő is tudná már gyerekként. De előtte nekem is meg kell még ezt tanulnom. Hogy majd azt tudjam átadni neki, hogy szabad pihenni, szabad semmittenni, mert nincs azzal semmi baj.

Jó lenne, ha május elseje nem a programokról szólna, hanem az időről. Az együtt töltött, nyugodt időről. A közös reggeliről, a lassú sétáról, a kertben üldögélésről. Olyan nap lenne, amikor nem nézzük az órát. Nem tervezzük túl. Csak vagyunk – egymásnak.

És valahol ez is egyfajta munka. Talán a legnehezebb és legfontosabb: JELEN LENNI. Meghallani egymást. Elengedni az elvárásokat. Engedni, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek.

Ez az, amit szeretnék megtanulni és megtanítani Enikőnek is május elsején. Hogy pihenni nem ciki. Nem bűn. Nem lustaság. Hanem szükséglet. És ha ezt megtanulja, talán felnőttként sem felejti el.