Egy XL-es címke, és ami mögötte van

Vannak napok, amikor egy teljesen hétköznapi dologból – mondjuk egy ruha mérete – hirtelen nagy, belső vihar kerekedik. És ilyenkor újra eszünkbe jut, hogy a gyerekek világa ugyanúgy tele van bizonytalansággal, önértékelési problémákkal, érzékenységgel – csak ők még nem tudják mindig jól elmondani, mi is bántja őket pontosan.

Nemrég akrobatikus roky versenyre készültünk. Enikő már napok óta izgatottan készült, táncolt otthon, nézegette a tavalyi képeket, és persze alig várta, hogy megjöjjön a ruhája. A tanár rendelte mindenkinek a ruhát, de nekünk kellett megírni a mellékelt táblázat alapján, hogy milyen méretet kérünk a gyereknek. Megnéztem a mérettáblázatot, lemértem őt – és végül XL-es méretet választottam. Mert az volt a centiméterek szerint a megfelelő.

A ruha még nem érkezett meg, de az órán valahogy szóba került, hogy ki milyen méretet rendelt. És Enikő aznap sírva jött haza. „Anya, tényleg XL-eset rendeltél nekem? Én vagyok a legnagyobb? Én vagyok az XL?” – kérdezte krokodil könnyeket ejtve, szinte dühösen, csalódottan.

És ott, abban a pillanatban megszakadt a szívem. Mert egy pillanatra minden számítás, gondos figyelem, törődés háttérbe szorult – maradt csak egy betű, egy címke, ami hirtelen nehezen viselhető súllyá vált egy kislány vállán. Egy betű, ami semmit nem mond róla, mégis olyan sok mindent jelentett neki.

Néha egy mérettáblázat a legnagyobb tanítónk. Először értetlenül álltam a dolog előtt, hiszen én aszerint rendeltem, amilyen számok voltak előttem. Aztán a szűnni nem akaró sírás, és tehetetlen düh miatt már mérges lettem, és kiabáltam. „És most akkor én ezzel mit csináljak?” „Megértem, hogy hirtelen ez rosszul eshetett, de hát ekkorát kellett rendelnem!” Lassan, nagyon lassan mind a ketten megnyugodtunk, lefeküdtünk a szőnyegre, bocsánatot kértem, és elővettük a mérettáblázatot. Centiről centire átnéztük, kiszámoltuk, megnéztük a magasságát, a mellbőségét, a hosszát. És kiderült, hogy bizony jól választottam – egyszerűen a kínai számozás teljesen más, mint amit itthon megszoktunk. Egy XL ott nem ugyanazt jelenti, mint itt. Ott egy hasban erős, de sportos testalkatú kislány már beleesik ebbe a kategóriába.

És akkor Enikő is megnyugodott – kicsit. Mert a számok nem hazudnak, de az érzések ettől még ott maradnak. Ő egy kislány, aki nem akar más lenni, csak boldog. Aki szeret táncolni, nevetni, mozogni. Akit bánt, ha kilóg, ha másnak érzi magát, ha egy címke miatt máshogy néznek rá – vagy ő saját magára.

A testkép harcai nálunk már gyerekkorban kezdődtek. Enikővel sokat beszélgetünk arról, hogy minden test más. Hogy nem az számít, mit ír a címke, hanem hogy ő jól érzi-e magát a bőrében. Hogy egészséges-e, boldog-e, van-e kedve mozogni, játszani, nevetni. Hogy az XL nem jelent semmi rosszat – csak egy betű. De gyerekként ezt elfogadni még nagyon nehéz.

A világ sajnos túl korán kezdi üzenni a gyerekeknek, hogy hogyan kellene kinézniük. Hogy vékonyabbnak, kisebbnek, másnak kellene lenniük. És nekünk, szülőknek ott a dolgunk, hogy visszabillentsük őket. Hogy újra és újra emlékeztessük őket arra, hogy ők úgy jók, ahogy vannak. Persze, tudjuk, hogy Enikő a betegségéből kifolyólag nagyobb súlyú, mint amennyi a BMI szerint kellene lennie, illetve amennyi szeretne lenni, ezért ő már évek óta küzd a súlyával, és pont emiatt is lehetett neki még nehezebb egy ilyen vélt „pofon”.

És a ruha végül NEM érkezett meg… Eljött a verseny hete, és két nappal a megmérettetés előtt kiderült, hogy nem jönnek meg időben a ruhák. Hát nagy csalódás volt, mert így fekete cicanadrágban és fekete topban léptek fel, amikor a többi csapat csillogó-villogó ruhákban pompáztak, DE így már nem is volt olyan fontos, hogy milyen méretű a ruhája.

Remélem, hogy egyszer, ha felnő, és visszagondol arra a napra, amikor kiderült a ruhamérete, nem az XL-re fog emlékezni – hanem arra, hogy együtt voltunk, beszélgettünk, megoldottuk, és hogy ő akkor is szép volt, különleges volt, szeretve volt. Mert mindig is az lesz.