Az ölelés ideje – mikor van rá a legnagyobb szükség?

Vannak napok, amikor minden gördülékenyen megy. A reggeli készülődés, az ovis búcsú, az esti vacsora – minden kiszámítható, nyugodt, ahogy szeretnénk. És vannak másfajta napok. Amikor semmi sem stimmel. Amikor a gyerek már reggel nyűgös, délután dacos, este pedig valamiért csak fekszik a földön és sír, és te magad sem tudod, mi történt – csak azt, hogy valami nagyon történik benne.

Ilyenkor sokszor az az első reakciónk, hogy próbáljuk megérteni. Kérdezünk, magyarázunk, szabályokat mondunk. De a gyerek nem válaszol. Vagy ha igen, nem azt mondja, amit hallani szeretnénk. És akkor ott állunk: eszköztelenül.

Pedig van eszközünk. Az ölelés.

Az ölelés nem kérdez. Nem magyaráz. Nem követel. Csak ott van. Erős és meleg. És épp az egyszerűsége miatt működik. Mert miközben szavakat keresünk, a gyerek már érzi is, amit el akartunk mondani.

Az ölelés a legősibb válaszunk a világra. Csecsemőként ebben élünk, kisgyermekként ebben gyógyulunk, felnőttként pedig gyakran épp erre vágyunk a legjobban. A gyerek pedig pontosan tudja, mikor van szüksége rá – csak nem mindig tudja kérni.

Különösen fontos, hogy akkor adjuk oda, amikor látszólag nem „érdemli meg”. Amikor dühös, hisztizik, kiabál, becsapja az ajtót. Mert ilyenkor valójában egyetlen dolgot kér: „Segíts, mert túl sok bennem az érzés.” És lehet, hogy nem mondja ki – de az ölelés elmondja helyette, hogy nincs egyedül vele.

Persze nem minden ölelést fogad örömmel. Lesz, hogy ellök, elfordul, még nagyobbat sír. És ez is rendben van. Mert az ölelés ajánlat. Egy lehetőség. Egy biztos pont. És a gyerek tudja, hogy ott van. Akkor is, ha most nem él vele.

A legszebb ölelések sokszor nem nagy pillanatokhoz kötődnek. Nem ünnepekhez, nem ajándékokhoz. Hanem ahhoz, hogy egy fáradt nap végén összebújtok. Hogy amikor elvágja az ujját, nem kérsz magyarázatot, csak magadhoz húzod. Hogy ha reggel bal lábbal kelt, akkor is kap egy „csak úgy” ölelést.

És ezek az ölelések maradnak meg a leghosszabb ideig. Ezek azok, amik újra és újra biztonságot adnak. Mert egy gyerek nem mindig emlékszik a mondatokra, de emlékszik arra, hogyan érezte magát a karjaidban.

Az ölelés nem a gyengeség jele. Nem feladás. Nem azt üzeni, hogy a gyerek „megnyerte a csatát”. Épp ellenkezőleg: azt üzeni, hogy nincs is csata. Csak kapcsolat van. És abban van hely a nehéz érzéseknek is.

Az ölelés nem old meg mindent. De gyakran meg tud állítani valamit. Egy rossz napot. Egy belső vihart. Egy eltávolodást.
És néha pont ennyi elég. Egy pillanatnyi közelség – ami mindent újra helyre tesz.