Miért segíti a mese a nehéz helyzetek feldolgozását?

Gyerekként minden nap új kihívásokat tartogat: egy elcsúszás a játszótéren, egy félreértés a barátokkal, egy ijesztő látogatás az orvosnál, vagy egy rossz érzés, amit még maga sem tud pontosan megfogalmazni. A gyerekekben ezek az élmények gyakran kavargó érzelmeket keltenek – félelmet, szorongást, szégyent, haragot. És bár sokszor látszólag továbblépnek, belül még hosszú ideig dolgozik bennük a történet.

Mi, szülők, próbálunk segíteni: beszélgetünk, bátorítunk, ölelünk. Néha sikerül, máskor csak tanácstalanul állunk, mert nem tudjuk, mi zajlik a kis fejében. Itt jön képbe a mese – csendben, észrevétlenül, mégis hatalmas erővel.

A mese ugyanis nem közvetlenül szólítja meg a gyereket, hanem egy történeten keresztül – ami éppen nem róla szól, és pont ezért tud olyan felszabadító lenni. A gyerek hallgatja, és egyszer csak felismer valamit: „Pont így éreztem én is!” Vagy: „Ez pont olyan, mint amikor velem történt!” És már nem is egyedül cipeli azt a bizonyos súlyt.

Az Encimesék meséiben rengeteg olyan helyzet jelenik meg, amit egy kisgyerek átélhet – de nem biztos, hogy fel is dolgozott már. Enci például elesik, és fáj neki – testileg is, lelkileg is. Új gyerek jön az oviba, akinek segítségre van szüksége. Az iskolában indokolatlanul és dúrván bántják. Mindez ismerős, valóságos – és pont ettől működik. A gyerek úgy érzi, hogy amit ő átél, az nem különös, nem ciki, nem rossz. Egyszerűen emberi. És ettől könnyebb lesz neki.

A mese olyan, mint egy tükör – de nem a megszokott, éles fényű, mindent leleplező tükör, hanem egy finom, puha, szűrt fényű mesevilágtükör, amiben a gyerek felismerheti saját magát – ha akarja. És ha nem akarja, csak hallgatja, és közben történik benne valami. Megnyugszik. Nevet. Észrevétlenül oldódik benne a feszültség.

Sokszor nem is kell külön „megbeszélni” a történetet. Elég az, hogy együtt vagytok, hogy a mese ott van, és hogy a gyerek tudja: ez egy olyan világ, ahol minden érzés elfér. Ahol lehet félni, dühösnek lenni, sírni – és lehet újra nevetni is.

És néha az is előfordul, hogy a mese után a gyerek elkezd mesélni. Nem arról, hogy ő mit érzett – hanem például arról, hogy „amikor Enci sírt, én is majdnem elsírtam magam”. És te már tudod, hogy ezzel valamit elmondott magáról.

A jó mese nem akar tanítani – és pont ettől tanít. Nem akar nevelni – de mégis utat mutat. És nem akar helyetted megoldani semmit – de segít, hogy együtt elinduljatok a megértés felé.

A mese híd. A valóság és a képzelet között. A gyerek és a szülő között. A kimondhatatlan és a megérthető között.
Ha nem tudod, mit mondj egy nehéz helyzetben – mondj egy mesét.