Amikor az anyai szív elszorul

Minap Enci táskáját pakoltam, reménykedtem, hogy nem találok még decemberi uzsonna maradékot, egy kis penészes túrórudit vagy hasonlókat, de egészen másra bukkantam.
Nem is igazán tudom, hogy milyen indíttatásból, de fellapoztam a füzeteit, mégis mit csináltak, hol tartanak, és az erkölcstan füzetének egyik oldalán egy kisbaba rajzát találtam a következő szöveggel:
"Az új családtag
Szeretnék kisöcsit, mert:
néha magányos vagyok, és szeretem a pici babákat.

Nem szeretnék kisöcsit, mert:
Anyának nehéz."

Nem tudom, hogy az órán mi volt a feladat, de hirtelen annyi minden kezdett el kavarogni bennem, hogy nem tudtam, melyik az erősebb: a végtelen szomorúság, hogy milyen igaza van, a büszkeség, hogy ilyen érzelmi intelligenciája van a 9 éves lányomnak, vagy a fájdalom, hogy ő ezt érzi...

Valóban, ha olvastátok a Szül(et)és-történetünket, akkor tudjátok, hogy nem volt egyszerű a világrajövetele Enikőnek, terhességi toxémia, extrém magas vérnyomás, méhlepényleválás, rövid köldökzsinór, császármetszés... És ha őszinte akarok lenni, akkor nemcsak ezért nem akartam még egy gyermeket vállalni (ott van nekem a férjem +1-nek :).

A szülés utáni depresszió volt az igazi ok. 
Ezzel persze sohasem terheltem Enikőt, nem beszéltünk róla, amikor nagyobb lett. Ő úgy tudja, hogy azért nem próbálkoztunk kistesóval, mert az első szülésbe is majdnem belehaltunk mindketten. Amúgy ez is igaz, de az utána következő hónapok sokkal szőrnyűbbek voltak számomra.

Pánik, szorongás, félelem, bizonytalanság, ami jellemezte az életemet. Visszatekintve sem tudom a mai napig, hogy hogyan éltem túl... A legszomorúbb az volt, hogy az anyaság csodáját, azt a fantasztikus kisembert, akit szültem, nem tudtam minden pillanatban imádni, mert a betegségem miatt akadályoztatva voltam. Nem tudtam enni, aludni, koncentrálni, ellátni magam, néha beszélni sem... A férjem etetett időnként... Ez a nagy büdös igazság. És csalódás, amit a mai napig próbálok feldolgozni. Csalódtam a történésekben, hiszen én nem így terveztem, csalódás magamban, hogy milyen gyenge, cselekvőképtelen és "más" lettem. Én nem akartam, mégis így volt. 

Körülbelül 9 hónapig csak fulladoztam a víz alatt, vagy bambultam fel a kút mélyéről, vagy próbáltam a mázsás ólomskendő alatt mozogni... Sajnos azt is meg kellett tanulnom, hogy ez a dolog, ez a betegség nem olyan dolog, amit el lehet tűntetni. Együtt kell vele élni. Miután felismered a zsákod tartalmát, azt nem tudod kidobni, de meg tudod ismerni és már más viszonyban kézenfogva tudtok továbbhaladni az utadon. Persze ennek az elfogadása sem egyszerű. És mivel Enikő nagyobb korában is elő-elő bukkant a betegségem, és nyilván valamilyen szinten ő is kapott belőle ízelítőt. Amikor anya megváltozik, küzd, próbál minden ugyanúgy csinálni, mint szokott, de látszik, hogy szenved, hogy kapkodja a levegőt, hogy izzad és kevesebbet beszél. Befele fordul. Dolgozik és küzd. Van, aki ezt észreveszi, van, aki nem.

Enikő elég szenzitív ahhoz, hogy lássa érzékelje, hogy anya más. Apát kérdezi, hogy anyának mi baja van. Ilyenkor apa megnyugtatja, hogy anya most egy kicsit rosszul érzi magát, de nem sokára jobban lesz. Biztos vagyok benne, hogy ilyenkor ő is szorong. Látom a szemében, hogy aggódik, többet bújik hozzám, segíteni próbál. Csodás gyermek.

Amikor elgondolkoztam, sokszor fogalmazódott meg bennem, hogy olyan fantasztikus Enikő, hogy hiába haltam majdnem bele, sosem csinálnám vissza, de olya szőrnyűségeket éltem át, hogy sosem csinálnám újra...

Mégis szomorú, hogy nem tudom megadni a kistesót sem neki, sem magamnak, mert úgy terveztük. De ezzel is próbálunk megbarátkozni és megengedni, hogy az élet így alakult. Hogy azért nem lett tesó, mert "Anyának nehéz".

Köszönöm kislányom, hogy vagy!