A vérvétel

Encivel félévente kontrollra kell járni, mert az inzulinrezisztencia előszobájából fordultunk vissza. Nem tudom, hogy tehetünk-e róla. Szándékosan biztosan nem. Mindig törekedtünk, hogy egészségesen táplálkozzunk, mozogjunk, de ez így sikerült.

Enci sosem volt válogatós, nagyjából mindent megevett. Ha másnak 5 étel volt, amit szívesen evett, akkor Encinek 5 volt, amit nem. Az oviban a fényevőknek jobb híján kenyeret adtak, hogy ha már a főzeléket, levest, akármit nem eszik meg, akkor legalább legyen valami pocakjukban. Megértem. De azok is kaptak kenyeret, akik amúgy mindent megettek… Így szépen lassan, dekáról dekára nőtt Enikő súlya, és mi nem tulajdonítottunk ennek nagy jelentőséget, hiszen úgyis annyit mozog. De egy idő után be kellett ismernünk, hogy ez már nincs az egészséges határokon belül.

Elmentünk a gyerekorvoshoz, aki megállapította, hogy túlsúlyos a gyermek (nahát), és elküldte vérvételre az SZTK-ba. Az volt Enci első vérvétele. Hát azért örülök, hogy már nagyobb volt, és meg lehetett vele beszélni, hogy mi fog történni. Ettől függetlenül nem volt egy jó élmény, tele szorongással, az ismeretlentől való félelemmel és sírással. Azért hamar elmúlt a rossz élmény emléke, de a vizgsálati eredmény nem mutatott semmi extrát. Egy kicsit magas a koleszterinje, alacsony a D-vitaminja, de a vércukorszintje normális, tehát a gyerekorvos azt tanácsolta, hogy ne legyen édesség, és sok zöldség, gyümölcs… Nem ismerek még egy olyan gyereket, aki ennyi zöldséget eszik, és természetesen a gyümölcsöket is szereti. Az édességet pedig visszafogtuk, hetente csak egyszer kapott. Nem volt könnyű, de megértette, hogy az ő érdeke, hiszen őt zavarta a legjobban, hogy nagyobb, mint a többiek, hogy van pocakja és tokája.

Eltelt egy kis idő, talán az elején, mintha javult volna a helyzet, de egy év múlva ugyanott voltunk, ahol korábban. A gyermek túlsúlyos, a testömegindexe azt mutatta, hogy kórosan elhízott, és mi beláttuk, hogy ennél több segítségre van szükségünk. A gyerekorvosnak elmondtam, hogy mi a helyzet és kértem, hogy adjon beutalót hormonvizsgálatra, mert ez már nem normális. Az orvos a Budai Gyermekkórházba adott beutalót az obesitas szakrendelésre. A főorvosasszonyhoz kerültünk, amit nem bántunk, hiszen a nagy tapasztalatával ránézésre megmondja, hgy mi a baj és mit kell tenni.

Első alkalommal megmérték Enikő súlyát, magasságát, vérnyomását, kikérdeztek a táplálkozásról és mozgásról, majd elküldték vérvételre. Itt legalább olyan speciális vizsgálatokat is tudtak kérni, amit a gyermekorvos nem. A Gyermekkórházban történt vérvételek sokkal kellemesebben sikerültek, mint az SZTK-s, de hiszen itt minden nap gyermekekkel foglalkoznak, már a kisujjukban van, hogy tereljék el a picik figyelmét, és észrevétlenül levegyék a vért. Encivel is így volt. Nem volt olyan rossz élmény, csak izgalom. Beszélgettek vele, elterelték a figyelmét, és már készen is volt. Az eredmény viszont nem volt egy csöppet sem rózsás. A jód és D-vitamin hiány mellett magas koleszterinje, de normális vércukorszintje volt. Ám az inzulinja az egekben volt. Nem is értettem, hogy lehet normális a cukra, ha az inzulinja magas. Aztán a doktornő elmagyarázta és megértettük.

Dietetikushoz is kellett járni, aki elmondta, hogy mik azok a gyorsan és lassan felszívódó szénhidrátok, hogy inkább teljes kiörlésű, nyers, durum ételeket készítsünk Encinek, semmi turmixolás és finomítás. Hogy könnyebb legyen, mi is ezt az étrendet követjük, így senkinek sem fáj (persze). De így leglább mindenki egészségesebb ételeket eszik. Enci pedig alakul. A legutóbbi két vétvételen már sokkal jobbak voltak az eredményei, minden félévről-félévre javul. Már normális az inzulinja, a rengeteg D-vitamin szedésének köszönhetően az is normalizálódott, ninc kiugró inzulin értéke és a Homa-indexe is egyre jobb.

Múlt pénteken voltunk a legutóbbi vérvételen. Enci természetesen izgult, de sokat beszélgettünk róla, és ott voltam vele. A laborban leültették, ahova szokták, de most nem voltak beszélgetős kedvükben a nénik, így egy szót sem szóltak. Enci pedig összeszorított fogakkal és lábakkal várta, hogy megszúrják. Megtörtént, és még csak nem is könnyezett. Sőt a második kémcsőnél odanézett a karjára, és megnézte, hogy milyen a vére.

Amikor kijöttünk, mosolygott és megkérdezte, hogy ugye milyen ügyes volt, hogy nem sírt, és milyen hős. Én pedig valóban nagyon-nagyon büszke voltam rá. Az én kis hősöm!