Inklúzió a játszótéren – amikor a gyereked egy „más” gyerekkel találkozik

A játszótéren minden egyszerűnek tűnik. A gyerekek futnak, csúszdáznak, homokoznak, ismerkednek. Egy ideig minden ugyanúgy zajlik, mint máskor.

Aztán történik valami. A gyereked meglát egy másik gyereket, aki egy kicsit más. Lehet, hogy kerekesszékben ül. Lehet, hogy máshogy mozog. Lehet, hogy nehezebben beszél.

Megáll. Nézi. Aztán rád néz.

Az a pillanat, amikor rád néz

Ilyenkor nem csak azt látod, amit ő néz. Azt is érzed, hogy most rajtad a sor. A gyereked ebből a helyzetből fogja megtanulni, hogyan viszonyuljon másokhoz, azokhoz, akik egy kicsit mások. Sok szülő ilyenkor zavarba jön. Gyorsan rászól a gyerekre, hogy ne nézd. Eltereli a figyelmét. Odébb hívja.

Ez egy teljesen érthető reakció. Kevés olyan helyzet van, amire előre fel lehet készülni. Közben a gyereked csak figyel. Nem bántani akar. Megérteni szeretné, amit lát.

Sosem fogom elfelejteni, amikor Enikő először találkozott egy kerekesszékes kisgyerekkel a munkahelyemen. Olyan természetességgel ment oda hozzá, olyan erős kíváncsisággal nézte a kislányt és a gurulós székét, mintha minden részletét meg akarná érteni. Megfogta, körbetapogatta a széket, és közben szinte látszott rajta, hogy gondolkodik: mi ez, miért ebben ül, hogyan működik.

Semmi előítélet. Csak a kíváncsiság.

És utána ez lett számára a természetes. Ha valaki ilyenben ül, akkor ilyenben ül. Nem húzódott el, nem ijedt meg. Ezen én, mint felnőtt, sokkal inkább meglepődtem, mint ő.

Lehet, hogy ehhez Enci személyisége is kellett, de az biztos, hogy sokat számított az is, amit látott. Amikor letörölte a másik kisgyerek arcáról a nyálat a kiskendővel, abban nem volt semmi különös az ő számára. Ez volt neki a természetes. Senki sem reagált úgy, hogy „fúj”, senki sem húzódott el, és ő sem tanulta meg, hogy így kellene éreznie.

A kíváncsiság a tanulás része

A kisgyerekek a világot kérdéseken keresztül értik meg. Amit nem ismernek, arra rákérdeznek. Amit szokatlannak látnak, azt megnézik közelebbről. Ez segíti őket abban, hogy eligazodjanak a világban.

Amikor egy gyerek egy másik gyereket néz, aki máshogy működik, abban nincs rossz szándék. Nincs benne távolság. Kíváncsiság van. És lehetőség a kapcsolódásra.

Mit mutatnak a kutatások?

A fejlődéslélektani kutatások szerint a gyerekek már egészen kicsi korban észreveszik a különbségeket az emberek között. Külföldi vizsgálatok azt mutatják, hogy már óvodáskorban kialakulnak az első benyomások arról, ki tartozik „közénk” és ki tűnik másnak.

Azt is kimutatták, hogy ezek a reakciók nem maguktól alakulnak ki, hanem erősen kapcsolódnak ahhoz, amit a gyerekek a környezetükben látnak. A szülők viselkedése, hangja, reakciói mind hatással vannak arra, hogyan értelmezi a gyerek ezeket a helyzeteket.

Egyes kutatások szerint azok a gyerekek, akik természetes módon találkoznak különböző képességű társaikkal, nyitottabban és elfogadóbban viszonyulnak másokhoz. A mindennapi találkozások sokkal erősebben formálják a gondolkodásukat, mint bármilyen későbbi magyarázat.

Amit ilyenkor tanul

A gyerekek nem abból tanulnak, amit elmagyarázunk nekik. Abból tanulnak, amit látnak és tapasztalnak. Látják, hogyan reagálsz. Hallják a hangodat. Érzik, hogy feszültebb vagy-e, vagy nyugodt maradsz.

Ha gyorsan lezárod a helyzetet, azt tanulják meg, hogy ez kellemetlen. Ha hagysz időt, és jelen maradsz, akkor azt viszik magukkal, hogy ez a világ része. A gyerekek alapból nyitottak. A felnőttek viselkedése alakítja, hogy ez a nyitottság megmarad-e.

Mit lehet tenni ilyen helyzetben

Nem kell tökéletesen reagálni. Inkább jelen lenni. Meg lehet állni egy pillanatra, és megvárni, mit kérdez a gyerek. Sokszor nem is kérdez rögtön, csak néz. És ez rendben van.

Ha kérdez, lehet egyszerűen válaszolni: „Ő most kerekesszékkel közlekedik.” „Ő egy kicsit másképp beszél.” „Ő így tud játszani.”

A rövid, egyszerű mondatok segítenek abban, hogy a gyerek képet kapjon a helyzetről. Ha a gyerek tovább érdeklődik, lehet vele együtt megfigyelni a helyzetet. Lehet mondani például, hogy nézd, ő is csúszdázik, csak egy kicsit másképp.

A legfontosabb, hogy ne siess el ebből a helyzetből. Ha a gyerek közeledne, érdemes hagyni. A legtöbb gyerek természetesen próbál kapcsolatba lépni. Egy mosoly, egy közös játék sokszor magától kialakul. Ha bizonytalan vagy, elég annyi, hogy ott maradsz mellette, és figyeled, mi történik. Ez már önmagában biztonságot ad neki.

Az inklúzió a hétköznapokban történik

Az inklúzió akkor tud megvalósulni, ha nem egy külön alkalomként jelenik meg. Nem egy tananyag. Nem egy külön beszélgetés, hanem a hétköznapi helyzetekben történik. Ha egy játszótéren együtt játszik az ép és fogyatékos gyermek, ha a buszon normális, ha kerekesszékes is utazik, ha az oviban van olyan gyerek, aki más, aki máshogy mozog, aki máshogy beszél vagy máshogy viselkedik.

Amikor a különbség természetessé válik

A gyerekek számára a világ alapvetően nyitott. A különbségek akkor válnak nehézzé, amikor ezt a felnőttek reakcióiból tanulják meg. A játszótér egy olyan hely, ahol ezek az első tapasztalatok megszületnek. Egy nyugodt válasz. Egy kimondott kérdés. Egy közös játék. Ezekből a helyzetekből alakul ki az a kép, amit a gyerek később magával visz. A gyerek figyel. És abból tanul, amit lát.

Te mit szeretnél, hogy továbbvigyen?