Hogyan legyen jó a tavaszi szünet programhalmozás nélkül?

Húsvét után nálam általában eljön az a pillanat, amikor azt érzem, hogy oké… és most mit csináljunk egész nap, egész héten?

Amíg tart az ünnep, addig valahogy szinte minden magától alakul. Van ritmusa, készülünk, jönnek a programok, történik valami. Aztán egyszer csak vége, és ott van az a pár nap, amikor nincs program.

És ilyenkor nálam nem az az első gondolat, hogy „de jó, mennyi időnk van együtt”. Sokkal inkább az, hogy ezt most hogy fogom jól csinálni. Mi lesz, ha unatkozni fog? Mi lesz, ha nyűgös lesz? 

Ez bennem még most is megvan. Régebben ilyenkor az volt a legkézenfekvőbb, hogy már előre kitaláltam, leszerveztem a programokat, napirendet írtam, hogy melyik nap, mikor mit fogunk csinálni.

Csak közben egy idő után azt vettem észre, hogy estére mindenki teljesen elfárad. Nem az a jóleső, „történt valami” fáradtság, hanem az a nyűgös, túltelített. Nem voltak rosszak ezek a napok, hetek az elmúlt években, de éreztem a feszültséget magamban egyrészt azért, mert úgy gondoltam, ha nincs program, akkor az rossz, másrészről pedig azért, mert a rengeteg program miatt volt olyan nap, ami rohanás volt. Mára már tudom, hogy ez az én szorongásomból fakadt, hogy jó legyen, hogy ne legyen lehetőségünk sem olyan időszakokra, amikor nem csinálunk semmit. 

Most már próbálom ezt egy kicsit máshogy csinálni. Nem mondom, hogy mindig sikerül. Van, amikor ugyanúgy rácsúszom a szervezésre, mert egyszerűbbnek és megnyugtatóbbnak tűnik. De egyre többször hagyok olyan napokat, amik nincsenek előre kitalálva, vagy csak délelőtt vagy délután van valami pár órás programunk, különben pedig jöhet, ami akar. Még az is, hogy…

„Anya, unatkozom.”

Ilyenkor korábban azonnal közbeléptem. Felajánlottam mindent, amit otthon csinálhtunk, és ha az nem volt jó, akkor kerestem egy múzeumot, játszóházat vagy barátnőt, ahova elmehettünk.

Most inkább kivárok egy kicsit, így bevallom, a saját határaimat is feszegetem. Ott vagyok vele, figyelek rá, de megpróbálom nem rögtön megoldani helyette. És egy idő után történik valami. Elkezd keresgélni. Elővesz egy játékot, amit rég nem használt. Kitalál egy helyzetet, variál, próbálgat. Néha bevon, és akkor végre az történik, amit ő talált ki és tényleg ő szeretné.

Egyébként érdekes, hogy amitől ennyire tartok, tartunk — az unalom — pont az, aminek fontos szerepe van a fejlődésben. Egy 2014-es kutatás (Barker és munkatársai, University of Colorado) azt mutatta be, hogy azok a gyerekek, akiknek több idejük van szabad, felnőtt által nem irányított játékra, jobban tudják szabályozni a figyelmüket és a viselkedésüket. Könnyebben váltanak egyik tevékenységről a másikra, és rugalmasabban reagálnak helyzetekre.

Vagyis pont az ellenkezője történik ilyenkor, mint amitől sokszor félünk: nem „szétesik” a gyerek, hanem elkezd maga körül rendet tenni — kívül is, belül is. Amikor van ideje megállni ebben az „üres” állapotban, akkor kénytelen kezdeni valamit vele. És ebből születnek meg azok a játékok, amikbe igazán bele tud merülni.

Nálunk most úgy alakul a szünet, hogy van néhány fix pont. Egy-egy program, amit várunk, amire készülünk. A többi nap viszont nincs előre telepakolva. Inkább hagyjuk, hogy alakuljon. Bár már most izgulok, ahogy leírom, hogy milyen király vagyok, hogy na most majd megmutatom, milyen laza vagyok, mert engedem, hogy csak úgy alakuljanak ezek a dolgok maguktól… 🙂

De még tanulom ezt. Van, amikor jól megy, és van, amikor már délelőtt azon kapom magam, hogy programokat nézek, csak hogy legyen valami kapaszkodó. De remélem, hogy egyre többször sikerül benne maradni ebben a lazább ritmusban.

És amikor visszagondolok ezekre a napokra, majd az jut eszembe, hogy milyen bátor voltam, hogy engedtem, hogy mentünk néhány helyre, csináltunk ezt-azt, de nem ez volt a lényeg, hanem, hogy milyen szuper volt együtt lenni.