Lusta a gyerek, vagy egyszerűen elfáradt?

Amikor ránézel, és azt kérdezed magadban: „miért nem csinálja?”

Szerintem ezt minden anya ismeri. Szólsz neki valami teljesen egyszerű dolog miatt. Öltözz fel. Gyere enni. Pakold el. Kezdj neki. És ő csak ül. Néz. Húzza az időt. „Mindjárt.” Egy idő után már benned is megjelenik a feszültség, mert nem érted, miért ilyen nehéz neki valami, ami számodra egyértelmű.

És közben ott van az a furcsa ellentmondás, hogy amikor a telefonról van szó, akkor mégis képes hosszabb ideig figyelni. Ez az a pont, ahol sokszor elindul bennünk egy gondolat, ami könnyen megtéveszthet. Mert ami kívülről látszik, az sokszor csak a felszín.

A „3 nem”, ami velem maradt

Amikor pedagógusként dolgoztam, volt egy egyszerű gondolkodási keretem, amit csak „3 nem”-nek hívtam: nem érti, nem tudja, nem akarja. Minden helyzetnél próbáltam kideríteni, hogy ezek közül melyikről van szó. Akkor még nem beszélő, súlyosan halmozottan sérült gyerekekkel dolgoztam, ahol ez sokszor tényleg nyomozás volt, mert a válasz nem hangzott el szavakban.

Ez a szemlélet velem maradt. Encinél is újra és újra visszaköszön. Nála nagyon sokáig az volt a tapasztalatom, hogy az akarattal ritkán volt gond. Sokkal inkább az volt a kérdés, hogy érti-e, amit kérnek tőle, és képes-e abban a tempóban, abban az állapotban megcsinálni. Lassabb volt a társainál, több idő kellett neki, több segítség, és ez rengeteg helyzetben okozott nehézséget.

A minap volt egy olyan pillanat, ami nagyon megmaradt bennem. Több, nála fiatalabb gyerekkel együtt kaptak egy feladatot. A többiek elkezdték. Ő meg csak állt, nézett körbe, és forgatta a kezében az eszközt. Látszott rajta, hogy nincs meg, mit kellene csinálni. Ránéztem, az arcommal kérdeztem: értetted? Vállat vont kétségbeesetten. Teljesen egyértelmű volt: fogalma sincs.

Ott álltam szemben vele, és közben az járt a fejemben, hogy kívülről ez mennyire könnyen félreérthető helyzet. Egy értelmes, gondolkodó gyerek, és mégis teljesen elveszik egy egyszerű feladatban.

Ami lustaságnak tűnik, sokszor idegrendszeri állapot

Ahogy elkezdtem ezt jobban figyelni, egyre inkább az látszott, hogy ezek mögött a helyzetek mögött nagyon gyakran valamilyen állapot van. A gyerekek figyelme, kitartása, feladatkezdése az úgynevezett végrehajtó funkciókhoz tartozik, ezek viszont gyerekkorban még alakulnak.

A Developmental Psychology kutatásai azt mutatják, hogy ezek a képességek nem egyenletesen működnek. Egy gyerek tud valamit reggel, és ugyanazt délután már nem. Nem azért, mert elfelejtette, hanem mert elfáradt benne az a rendszer, ami ezt működteti. Az iskolában vagy óvodában folyamatosan figyelnie kell, alkalmazkodni, visszafogni magát, követni az utasításokat. Ez nagyon nagy idegrendszeri munka.

Egy 2020 körüli összefoglaló kutatási irány azt írja le, hogy a gyerekek önszabályozása – vagyis az, hogy el tud-e kezdeni valamit, végig tudja-e csinálni, át tud-e váltani – életkorból fakadóan korlátozott, és erősen romlik fáradtság vagy túlterhelés hatására. Ez azt jelenti, hogy egy hosszú nap után nem ugyanazt a gyereket kapod vissza, mint reggel volt.

A Center on the Developing Child anyagai külön kiemelik, hogy a stressz és a túl sok inger „kikapcsolja” ezeket a működéseket. Ilyenkor a gyerek szó szerint nem fér hozzá ahhoz a képességéhez, hogy elkezdjen egy feladatot. Kívülről ez úgy néz ki, hogy ül és nem csinál semmit.

Ehhez jön még az, hogy a gyerekek sokszor nem érzik és nem mondják ki, hogy elfáradtak. Nem azt hallod, hogy „most már fáradt vagyok ehhez”, hanem azt látod, hogy húzza az időt, ellenáll, vagy egyszerűen lelassul.

A képernyő ebben nagyon félrevezető. Ott nem kell dönteni, nem kell elindulni, nem kell megszervezni a lépéseket. Az inger viszi. A gyors képi váltások és az azonnali visszajelzések miatt az agy folyamatos „készenléti” állapotban marad. Emiatt tűnik úgy, hogy ott még működik, miközben egy egyszerű kérésnél megáll.

Egy másik érdekes kutatási irány azt vizsgálta, hogy mennyi élő beszélgetés történik a családokban. Azt találták, hogy minél több időt tölt a gyerek passzív képernyőhasználattal, annál kevesebb az oda-vissza kommunikáció. Ez nem csak a beszédfejlődésre hat, hanem arra is, hogy mennyire tudja értelmezni a helyzeteket, mennyire tud „beleállni” egy feladatba.

És még egy fontos dolog: az alvás. A lefekvés előtti képernyőhasználat hatással van az elalvásra és az alvás minőségére. Ha ez romlik, másnap már eleve fáradtabban indul a nap. És ez a fáradtság napközben is visszaköszön: lassabb kezdés, kevesebb kitartás, több „nem csinálom”.

Mit tudsz tenni szülőként ezekben a helyzetekben

A legnagyobb változást nálam az hozta, amikor elkezdtem minden ilyen helyzetben végiggondolni, hogy most éppen mi történik vele. Ez nem mindig megy elsőre, sokszor csak utólag esik le, hogy mi volt a háttérben, de már ez is segít.

Ami nekem bevált vagy legalábbis működőképesebb lett:

• Először megnézem, hogy érti-e egyáltalán. Sokszor kiderül, hogy túl hosszú volt az instrukció, vagy több lépésből állt. Ha rövidebben mondom, konkrétabban, már elindul.
• Szétszedem kisebb részekre. Nem azt mondom, hogy „pakolj el”, hanem hogy „gyere, kezdjük ezzel”. Egyetlen lépés sokkal könnyebb, mint egy egész feladat.
• Odamegyek és elkezdem vele. Ez az egyik legerősebb. Amikor mellette vagyok, és együtt indulunk el, sokkal ritkábban akad el. A kutatások is ezt írják le: a „co-regulation”, vagyis a közös szabályozás segíti a gyerek működését.
• Adok átmenetet. Hazaérkezés után nem azonnal jön a következő elvárás. Kell egy kis üres idő. Néha csak fekvés, nézelődés, vagy egy könnyebb tevékenység.
• Mozgás. Ha nagyon beragad, sokszor egy rövid mozgás segít. Kimenni, futni egy kicsit, labdázni. Ez szó szerint újraindítja az idegrendszert.
• Időkeret helyett kapcsolódás. Nem azzal kezdem, hogy „még 5 perc”, hanem bemegyek, megnézem, miben van, és onnan hívom ki. Ez sokkal kevesebb feszültséget hoz.
• Figyelem arra, mikor kérem. Este, fáradtan, hosszú nap után sokkal nehezebb neki. Ilyenkor próbálok kevesebbet kérni, vagy máshogy.
• Nem halmozom a kéréseket. Ha egymás után több dolgot mondok, könnyen elveszik benne. Egy dolog, egy lépés.
• Visszajelzés, amikor sikerül. Nem nagy dicséret, csak annyi, hogy „na, ez megvan, jól csináltad”. Ettől könnyebb a következő lépés.
• Elfogadom, hogy vannak ilyen napok. Van, amikor minden gördülékeny, és van, amikor minden nehezebb. Ez nem mindig rajtam múlik, és nem mindig rajta.

A kutatásokból az látszik, hogy a gyerek együttműködése nem attól nő meg, hogy többször szólunk rá, hanem attól, hogy könnyebbé válik számára a helyzet. Ha érti, ha képes rá, ha van benne egy kis energia, akkor csinálja. Ha ezek közül valamelyik hiányzik, akkor jön az, amit mi lustaságnak látunk, pedig nem az.

Ami nálunk ebből megmaradt

Encinél most is vannak olyan helyzetek, amikor ránézek, és látom, hogy teljesen elveszett. Van, hogy elsőre nem jövök rá, mi a gond, és csak azt érzem, hogy miért ilyen nehéz ez most. Van, hogy utólag áll össze, hogy egyszerűen túl sok volt neki az a nap.

Nincs benne rendszer, amit minden nap ugyanúgy lehetne csinálni. Inkább próbálkozás. Néha működik, néha nem. Néha hamar elindul, néha tízszer kell újrakezdeni.

Most már annyi van bennem, hogy ilyenkor kicsit jobban figyelek arra, mi lehet mögötte. Aztán vagy sikerül eltalálni, vagy nem. De kérdezek, megbeszéljük, és az általában mindig segít.