Koszolás, sarazás, pocsolyázás – miért fontos a gyereknek a szabad játék és a természet kapcsolata?

Nem akartam, hogy piszkos legyen

Volt időszak, amikor nem akartam, hogy piszkos legyen. Néztem, ahogy megáll egy pocsolya mellett, összehúztam magam, hogy nem érek oda időben, persze nem értem. Belelép, majd újra és újra visszamegy. Látszott rajta, hogy élvezi és átéli. Közben bennem meg ment a molyolás, hogy mi lesz a ruhával, a cipővel, mennyi idő lesz átöltöztetni.

Aztán vettem neki egy vízhatlan overált. Nem azért, mert akkor majd „szabadabban lehet”, hanem mert láttam, hogy mennyire szereti. Volt, hogy csak ezért mentünk ki. Tudtam, hogy ott fog ugrálni a pocsolyákban. És amikor már nem az járt a fejemben, hogy vizes lesz, hanem az, hogy élvezi, akkor egyszerűen nem volt kérdés, hogy csinálhatja.

Amit közben csinál

Amikor egy gyerek sarazik, kavicsokat gyűjt, botokat húz maga után vagy a földön mászik, kívülről tényleg nem látszik „semmi különös”. Közben viszont teljesen szabad, amit csinál. Figyel, próbálgat, ismétel, elmélyül.

Nem kap kész játékot, nincs előre kitalált feladat, nincs „jó megoldás”. Saját maga találja ki, mit kezd azzal, ami körülötte van. Ez az a fajta játék, amihez nem kell feltétlenül eszköz, csak tér és idő.

Miért érdekesebb a doboz, mint a játék

Sokszor látni, hogy egy ajándék kibontása után a gyereket sokkal jobban érdekli a doboz, mint maga a játék. Belemászik, pakol bele, tologatja, elbújik benne. Ez nem véletlen.

A kész játék megmondja, mit kell vele csinálni. A doboz nem. A dobozból lehet bármi. Ugyanez történik a természetben is. A kavics, a bot, a víz, a sár nem irányítják a játékot, hanem teret adnak neki.

Simon Nicholson „loose parts” elmélete pont erről szól. Azok a környezetek, ahol sokféle szabadon használható elem van, sokkal gazdagabb játékot és gondolkodást indítanak el. A természet ilyen.

Mit mondanak erről a kutatások

A természetben töltött idő hatásait sok irányból vizsgálták, és elég egyértelmű, hogy mi történik ilyenkor.

Kaplan és Kaplan figyelem-helyreállítási elmélete szerint a természet segít az idegrendszernek kilépni a folyamatos terhelésből. Nem túlterheli a figyelmet, hanem rendezi. Ez a gyerekeknél különösen fontos, mert a figyelmi rendszerük még alakul.

Kuo és Taylor (2004) kutatásában azt találták, hogy természetközeli környezet után a gyerekek jobban tudnak koncentrálni. Egyszerűen könnyebben visszaáll a figyelmük.

Wells és Evans (2003) vizsgálata azt mutatta, hogy a természet csökkenti a stressz hatását. Másképp reagál a szervezetük, ha van kapcsolatuk a természettel.

Gray (2011) a szabad játék szerepét írja le: azok a gyerekek, akiknek van lehetőségük szabadon játszani, rugalmasabbak, kitartóbbak, és jobban kezelik a nehéz helyzeteket.

Ami nekünk kosz, neki tapasztalat

A sár, a víz, a homok nem csak kosz. Anyagok, amikkel lehet valamit kezdeni. Más az állaguk, más történik velük, ha összekeveri, ha rálép, ha megfogja. Ezekből a tapasztalatokból épül a gondolkodás közvetlenül.

És közben ott van az a fajta jelenléte is a kisgyermeknek, ami később egyre nehezebb lesz. Ahogy nőnek, egyre több kész inger jön, egyre kevesebb tér marad arra, hogy egyszerűen csak legyenek. Mi meg felnőtt fejjel azon dolgozunk keményen, hogy visszataláljunk ehhez a kisgyermekhez, aki még tudott a pillanatnak, a jelennek élni és azt átélni.

A mindfulness nekik még megvan

Sokszor beszélünk arról, hogy jó lenne, ha a gyerekek tudnának figyelni, lelassulni, jelen lenni. Közben ez a képesség bennük még megvan, legalábbis megvolt, mert amikor egy gyerek percekig nézi, hogyan folyik a víz, amikor újra és újra belelép a pocsolyába, amikor kavicsokat forgat, akkor pontosan ezt csinálja. Nem a következő dolgon jár az esze, hanem abban van, ami éppen akkor történik. Ez az, ami idővel elkezd eltűnni. Mondhatnánk, hogy ez természetes folyamat, mert csaknem mindenkivel így történik, de talán a rengeteg kütyüzés, az internet, az információk azonnali elérése, a hihetetlenül felgyorsult világ, a mókuskerék és az automatizmusok ezt a folyamatot igencsak felgyorsították.

Végülis akkor mi történik, ha hagyjuk pocsolyázni

Ha hagyom leülni a földre, bodobácsokat terelgetni egy bottal, felönteni a homokozót vízzel és nyakig sarasnak lenni, percekig a pocsolyába ugrálni, akkor elemi szinten fejlődik a gyermek érzékelése, figyelme, mozgása és gondolkodása.

Érzi a hideget, a meleget, a nedvességet, a súlyt. Látja, mi történik, ha erősebben rálép, ha lassabban, ha beletenyerel, ha összekeveri. Közben folyamatosan visszajelzéseket kap, és ezekből építkezik. Nem feladatot old meg, nem „gyakorol”, hanem egyszerűen jelen van valamiben, ami számára érdekes.

És közben nyugodt. Ez az, amit kívülről sokszor nem veszünk észre. Hogy ezek a helyzetek nem felpörgetik, hanem inkább lecsendesítik. Nem elveszik az energiáját, hanem rendezik. Nem mondom, hogy mindig belefér. Van, amikor sietünk, van, amikor tényleg nem jókor jön. Van, amikor én is azt mondom, hogy most nem.

De amikor belefér, akkor hagyom. Ott vagyok mellette, nézem, amit csinál, és hagyom, hogy addig csinálja, ameddig kell. És közben látom, hogy neki ez egy olyan dolog, amire most nagyon szüksége van.