Nem találod azt a mesekönyvet, amit elképzelsz a gyermekednek?

Próbálkozol, de nem köti le

Amikor Enci kisebb volt, tényleg kerestem jó mesekönyveket. Kipróbáltunk jópárat. Volt, ami elsőre tetszett neki, szépen nézegette, hallgatta, még kérte is egy darabig. Aztán egyszer csak eltűnt az érdeklődése. A legtöbb könyvnél ez történt. Nem azért, mert rosszak lettek volna, inkább úgy éreztem, hogy valami hiányzik, amitől igazán a magunkénak tudhatnánk.

Sok könyvet végignéztem. Láttam bennük sok jót. Megjelent a kitartás, a bátorság, a félelmek leküzdése. Kedves történetek voltak, sokszor varázslatos világban, különleges szereplőkkel. Jó volt olvasni őket, jó volt együtt lenni közben. Csak amikor becsuktuk a könyvet, ott maradt bennem egy csendes hiányérzet. Szupi, hogy egy kicsit máshol voltunk, de mit kezdjünk ezzel a valóságban.

Amikor nem tudod összekötni a való világgal

Tudtunk beszélgetni a mesékről. Kérdezett a repülő bicikliről, a homokviharról, az óriásfákról. Elindult a fantáziája, elképzelte, továbbgondolta. Ez egy nagyon jó része a mesélésnek, és ezt én is szerettem benne.

És közben, amikor jött egy valódi helyzet, sokszor nem volt mihez visszanyúlni. Nem igazán jutott eszembe egy történet, amire rá tudtam volna kötni. Kevés olyan pont volt, amit át lehetett volna hozni a saját életébe. A történetek általában megmaradtak abban a világban, amiben játszódtak.

És itt kezdtem el érezni, hogy nekem valami közelebbi, valami több kell. Valami, ami átjárhatóbb. Amihez könnyebb kapcsolódni akkor is, amikor épp történik valami fontos.

Mit keresünk valójában egy mesében

Egy idő után már nem az volt a kérdés, hogy miről szól a mese, hanem az, hogy mit kezdünk vele. Hogy tudok-e rá hivatkozni egy hétköznapi helyzetben. Hogy eszünkbe jut-e később. Hogy tud-e segíteni abban, hogy beszélgessünk valamiről.

Olyan meséket kerestem, amik tanítják a gyermekemet szép és jó dolgokra. Olyan helyzeteken keresztül, amiket ő is ismer, vagy ismerni fog. Amik nem maradnak meg egy külön világban, hanem valahogy visszaköszönnek a saját életünkben.

Mert amikor egy gyerek azt tudja mondani valamire, hogy „ez velem is megtörtént”, akkor történik valami. Ott már nem csak hallgatja a történetet, hanem kapcsolódik hozzá.

Mit mondanak erről a kutatások

A közös meseolvasásról szóló kutatások elég egyértelműen abba az irányba mutatnak, hogy nem maga a történet az egyetlen fontos része az egésznek. Az, ami utána történik, legalább ennyire számít. Bus, Van IJzendoorn és Pellegrini már a kilencvenes években leírták, hogy a mese hatása akkor erősödik meg igazán, amikor a szülő bevonja a gyereket, kérdez, reagál, visszacsatol.

Whitehurst és munkatársai a dialogikus meseolvasás kapcsán azt találták, hogy a gyerekek sokkal többet visznek magukkal a történetekből, ha aktív részesei annak. Amikor kérdezhetnek, amikor elmondhatják, mit gondolnak, amikor vissza lehet térni egy-egy részhez.

Mol és Bus későbbi kutatásai azt mutatták meg, hogy a történetekhez való visszatérés segíti a mélyebb megértést. Egy történet akkor kezd el igazán „dolgozni”, amikor többször előkerül, amikor kapcsolódni tudunk hozzá.

Ehhez viszont kell egy olyan történet, ami közel áll hozzánk. Amihez van miért visszanyúlni.

Innen indult az Encimesék

Az Encimesék nem úgy indult, hogy könyvet szerettem volna írni. Hanem egy hiányérzetből. Nem találtam olyan online mesét, amit szívesen odaadtam volna Encinek, hogy nézze meg. Volt, ami látványos volt, volt, ami szórakoztató volt, mégsem volt az az érzésem, hogy ezt most jó szívvel rábízom. Sőt, a legtöbb online mese képi világa elrettentő, torz, mondanivalója nulla vagy kerülendő volt… Biztos csak velem van a baj – gondoltam magamban, de egy közvéleménykutatás is ezt a véleményt erősítette meg, ugyanis más szülők is ugyanezt érezték az online elérhető mesékkel kapcsolatban.

Innen jött az ötlet, hogy akkor olyan meséket kellene létrehozni, amik megfelelnek a szülők elvárásainak, a gyermekeket pedig szórakoztatják és tanítják. De ehhez először meséket kell írni. És amikor elkezdtek megszületni a történetek, már látszott, hogy ebből több lesz. Így lett belőle könyv.

Miben más

Az Encimesék történetei hétköznapi helyzetekből indulnak. Olyanokból, amik egy gyerek életében tényleg megjelennek. Nem kell elképzelni egy teljesen más világot ahhoz, hogy érthető legyen.

Amikor egy gyerek ezt hallja, könnyebben mondja rá, hogy „ez velem is megtörtént”. Innen már el lehet indulni egy beszélgetésben. Innen már lehet kapcsolódni.

A történetek után ott vannak a tanulságok, a szómagyarázatok, a kérdések. Nem kötelező végigmenni rajtuk, nem kell minden alkalommal elővenni. Csak egy lehetőség. Ott van, amikor szükség van rá. És így a történet nem zárul le az utolsó mondattal.

Pozitív visszajelzések

Éppen tegnap kaptam egy visszajelzést. Az egyik olvasóm mondta, hogy nagyon örül, hogy megvették a könyvet, mert így el tudta magyarázni a gyermekének, hogy mi az a nagy, súlyos betegség. Nem kellett külön kitalálnia, hogyan mondja el, volt mihez nyúlnia.

És közben tényleg hálás volt. Az ilyen visszajelzésekből látom, hogy amit kerestem, az másnál is hiányzott.

Végülis, akkor mit keresünk

Valószínűleg egy történetet, amit jó együtt olvasni. És közben valamit, ami megmarad utána. Amihez vissza lehet térni. Ami segít egy-egy helyzetben. Valamit, ami közelebb hozza a gyerek világát a miénkhez, és megmutatja, hogy van választása. Hogy többféleképpen is lehet reagálni egy helyzetben. De akkor már nem kell egyedül megoldania, megélnie ezeket, mert van mihez visszanyúlnia.