Amikor a gyerek nem olyan, mint amilyennek elképzelted

Amikor nem így képzelted

Amikor még csak készültem az anyaságra, volt egy kép a fejemben arról, milyen lesz majd vele. Például azt gondoltam, hogy rengeteget fogunk kreatívkodni. Együtt ülünk az asztalnál, nevetgélünk, és közben a jár a kezünk. Én mindig is szerettem kreatívkodni. Rajzolás, festés, ragasztás, alkotás, valahogy természetes része volt az életemnek, és azt hittem, ez majd így megy tovább Encivel is.

Aztán megszületett, és szépen lassan kiderült, hogy ő egészen más. 🙂

Próbáltam bevonni ezekbe a helyzetekbe. Elővettem a színezőt, a rajzeszközöket, próbáltam együtt csinálni vele. De sokáig még a színezés sem érdekelte. Puzzle-t egyáltalán nem rakott ki, egyet nagy nehezen végigcsináltunk együtt, de magától soha nem kérte. Rajzolni, színezni is jóval később kezdett el, mint a vele egykorú gyerekek.

És közben az volt bennem, hogy ez hogy lehet. Hogy lehet, hogy ő nem olyan, mint én.

Persze mostanra valamennyit változott a helyzet. Már szeretne kreatívkodni, csak most meg az a nehéz, hogy sokszor ügyetlennek érzi magát, és könnyen feladja. Kimondja, hogy neki ez úgysem megy. És ilyenkor ott állok, hogy hogyan segítsek úgy, hogy mégis legyen kedve hozzá.

Néha az is eszembe jut, hogy talán pont azért nehéz neki, mert korábban nem szerzett benne elég tapasztalatot. De közben arra is gondolok, hogy akkor sem tudtam rávenni. Szóval ez az egész nem egy egyszerű történet. Valójában a lényeg az lenne, hogy elfogadjam, hogy ő más.

Amikor azt gondoljuk, hogy nem akarja

Pedagógusként volt egy gondolatom, amit egyszerűen csak a „3 nem”-nek neveztem: nem érti, nem tudja (nem képes rá) és nem akarja.

Ez sokszor segített abban, hogy ne azonnal a viselkedést nézzem, hanem mögé lássak. Mert kívülről sok helyzet ugyanúgy néz ki. A gyerek nem csinálja, amit kérünk. Elfordul, elakad, nem mozdul. És ilyenkor könnyű azt gondolni, hogy nem akarja. Pedig közben sokszor egészen más van mögötte.

Encinél nagyon sokáig nem az akarással volt a gond. Inkább azzal, hogy érti-e, amit kérünk, és meg tudja-e csinálni. Ez a kettő sokkal gyakrabban állt a háttérben, mint az, hogy ne lenne kedve hozzá.

Amikor testközelből látod

Nemrég volt egy helyzet, ami nagyon ledöbbentett és megmaradt bennem. Több gyerekkel voltak együtt egy foglalkozáson, nála fiatalabbakkal is voltak. Elmondták a feladatot, mindenki nekiállt, ő pedig csak nézett körbe, és forgatta a kezében az eszközt.

Látszott rajta, hogy nem tudja, mit kellene csinálnia. Ránéztem, és elmutogatva megkérdeztem, hogy értetted a feladatot? Vállat vont, de nem úgy, hogy őt nem érdekli, hanem ezzel a vállvonással fejezte ki, hogy nem érti. Teljesen őszintén. Fogalma sem volt… Tényleg megdöbbentem.

És közben egy teljesen értelmes gyerekről beszélünk. Ez volt az a pillanat, amikor nagyon közelről láttam, hogy ez mennyire nem akarat kérdése. Hanem figyelem, feldolgozás, megértés. Hogy mennyire el lehet veszni egy helyzetben úgy, hogy kívülről csak annyi látszik, hogy nem csinálja.

Mit mondanak erről a kutatások

A fejlődéslélektanban régóta ismert, hogy a gyerekek fejlődési üteme nagyon eltérő lehet, és ez teljesen természetes. Ugyanabban a korosztályban hatalmas különbségek lehetnek abban, ki mit ért meg, mennyire tudja végrehajtani a feladatokat, mennyi idő alatt dolgozza fel az információkat.

A végrehajtó funkciók – ide tartozik a figyelem, a munkamemória, az önszabályozás – fokozatosan alakulnak ki. Diamond (2013) kutatásai például azt mutatják, hogy ezek a képességek még kisiskolás korban is intenzíven fejlődnek. Ez azt jelenti, hogy ami egyik gyereknek már megy, a másiknál még alakulóban van.

Gathercole és Alloway a munkamemóriával kapcsolatban azt írják le, hogy sok gyerek egyszerűen nem tudja fejben tartani az instrukciókat. Mire nekiállna, már elvesztette a fonalat. Ilyenkor kívülről az látszik, hogy nem figyel vagy nem csinálja, amit kellene, közben egyszerűen túl sok volt neki az információ.

A figyelem és a feldolgozási tempó különbségei is sokat számítanak. Vannak gyerekek, akiknek több idő kell. Ha nincs meg ez az idő, könnyen lemaradnak, elvesznek a feladatban.

Amikor a rendszer nem tud alkalmazkodni

És közben ott van egy másik oldal is, amiről kevesebbet beszélünk. Hiába más a gyerek, hiába lassabb vagy gyorsabb, kreatívabb vagy éppen nehezebben kapcsolódik bizonyos dolgokhoz, az iskolarendszer elég kötött keretek között működik.

Legalábbis a jelenlegi magyar oktatásrendszer sokszor túl „kocka” ahhoz, hogy a belőle kilógó, kicsit másmilyen formájú gyerekek elég segítséget kapjanak. Egy tempó van, egy elvárásrendszer, és nehéz (vagy lehetetlen) ehhez igazítani azokat, akik máshogy működnek.

Pedig pont ezeknek a gyerekeknek lenne szükségük arra, hogy a saját tempójukban haladhassanak. Hogy legyen idejük megérteni, kipróbálni, hibázni. Hogy ne az legyen az alapélményük, hogy lemaradnak. És ilyenkor sokszor a szülőn marad az ezzel járó teher és feladat. Hogy észrevegye, értse, és valahogy kiegészítse azt, amit a rendszer nem tud megadni.

Mit tudsz tenni szülőként

Ez az a rész, ahol szerintem mindenki próbálkozik, és nincs egyetlen jó megoldás. Inkább olyan dolgok vannak, amik segíthetnek egy kicsit.

– Amikor lehet, érdemes lebontani a feladatokat kisebb lépésekre. Nem egyszerre elmondani mindent, hanem lépésről lépésre haladni.
– Jól működik az is, ha visszakérdezel. Nem ellenőrzésként, hanem segítségként, hogy kiderüljön, mit értett meg.
– Időt adni. Nem siettetni rögtön, hanem hagyni, hogy egy kicsit „megérkezzen” a feladatba.
– Ott lenni mellette az elején. Nem helyette csinálni, csak elindítani.
– És ami nekem nehéz volt, de fontos: nem összehasonlítani másokkal.

A kreatív dolgoknál is valami ilyesmi működik most nálunk. Ott ülök mellette, csináljuk együtt, nem várok tőle egyszerre sokat. És amikor látom, hogy kezd elbizonytalanodni, próbálom visszahozni abba az érzésbe, hogy ezt lehet élvezni is. Nem mindig sikerül.

Végülis mi van ilyenkor

Az egésznek az a nehéz része, hogy van egy elképzelésed arról, milyen lesz, és közben egy teljesen más gyerek van melletted. És ezt a kettőt össze kell valahogy hozni. Van, amikor könnyebb, van, amikor nehezebb. Van, amikor türelmes vagyok, van, amikor kevésbé. Van, amikor látom, hogy mennyit fejlődött, és van, amikor megint ott tartunk, hogy nem érti.

És közben tanulom őt én is. Meg azt is, hogy nem kell olyannak lennie, amilyennek elképzeltem.