„Mi leszel, ha nagy leszel?” – Miért ne nevessük ki a tűzoltó- és állatorvos-álmokat?

Emlékszem, amikor Enci először jelentette ki teljes komolysággal: ő állatorvos lesz. Ott ült a szőnyeg közepén, körülötte a plüssállatok serege, és egy képzeletbeli sztetoszkóppal vizsgálta a maci fülét. Mi, szülők, ilyenkor hajlamosak vagyunk egy kedves mosollyal elintézni a dolgot. Rábólintunk, közben pedig titokban már azt számoljuk, hány év az orvosi egyetem, vagy éppen azon gondolkodunk, vajon bírná-e a vért és a nehéz pillanatokat. De ha mélyebbre nézünk, ezek a válaszok sokkal többet mondanak a gyerekünk jelenlegi lelkivilágáról, mint a jövőbeli karrierjéről.

Tegnap volt a tűzoltók napja, és ez elindított bennem egy gondolatsort. Miért akar egy kisgyerek tűzoltó lenni? Nem feltétlenül a csillogó piros autó és a hangos sziréna miatt, bár kétségtelenül ez a leglátványosabb része. Ha azonban megkérdezzük a „miért”-et, gyakran kiderül, hogy valami sokkal mélyebb dolog mozgatja őket. Van, aki azért vágyik erre, mert hős akar lenni. Mert érezni akarja, hogy ő erős, hogy képes megvédeni másokat, vagy egyszerűen csak vágyik arra a fajta figyelemre, ami a bátraknak jár.

És miért akar egy kislány orvos lenni? Encinél láttam: nála ez a gondoskodásról szól. Arról a mély empátiáról, amivel a beteg, sérült élőlények felé fordul. Ő nem egy fehér köpenyt lát magán a jövőben, hanem azt az érzést keresi, amikor segíthet valakin, aki nála gyengébb. Ezek a válaszok apró ablakok a gyerekünk lelkére. Ha figyelünk, megtudhatjuk belőlük, hogy éppen mire vágyik: elismerésre, erőre, vagy a kapcsolódás lehetőségére.

Sokszor beleesünk abba a hibába, hogy felnőtt fejjel azonnal a realitások talajára akarjuk rángatni ezeket az álmokat. Elkezdünk beszélni a tanulásról, a nehézségekről, a „mi kell hozzá” listákról. Amikor a gyerek lelkesen mesél az álmáról, mi már látjuk a mögötte álló göröngyös utat. Látjuk a versenyhelyzetet, a buktatókat, és önkéntelenül is elkezdenénk félteni őt. Vajon neki való ez? Elég kitartó lesz? Mi lesz, ha nem sikerül?

Szerintem ebben a pillanatban semmi más dolgom nincs, csak a megerősítés. Az, hogy azt mondjam: „De jó, hogy ilyen sokat szeretnél segíteni másokon!” Mert ha ezeket az alapvető vágyakat – a segítőkészséget, a bátorságot, az empátiát – megerősítjük bennük, akkor teljesen mindegy, mi lesz a konkrét foglalkozásuk húsz év múlva. Meglesz bennük az a belső tartás, ami bármilyen pályán boldoggá teszi őket. Ha valamit igazán akarnak, azért tenni fognak, és előbb-utóbb el is érik azt.

Közben persze ott dolgozik bennünk a szülői féltés és a saját hozott mintáink. Én például végigjártam a hagyományos utat: főiskola, diploma, keretek. Tudom, mennyit adott az az időszak, a barátságok, a közeg, az a fajta tudás, amit csak ott lehet megszerezni. Éppen ezért bennem ott van egy kép, egy vágy, hogy a gyerekem is élje át ezt a világot. De aztán ránézek a férjemre, akinek nincs diplomája, és mégis az egyik legokosabb, legtalpraesettebb ember, akit ismerek. Sokszor sokkal jobban átlát bonyolult összefüggéseket, mint bárki, akinek több oklevél lóg a falán.

Ez pedig elgondolkodtat. Mi a fontosabb? Az az út, amit én ismerek és biztonságosnak tartok, vagy az, ami neki fog működni? Ha egyszer Enci azt mondja majd, hogy ő egy hegyen akar élni farkaskutyákkal, és közben sugárzik belőle a boldogság, akkor nekem az lesz a dolgom, hogy ezt el tudjam fogadni. Még ha elsőre furcsának is tűnik. Mert valójában mindannyian csak azt akarjuk, hogy a gyerekünk jól érezze magát a bőrében.

A hivatáskeresés nem egy egyenes vonal. Én is orvos akartam lenni kislányként, de aztán jött az élet, és azt hittem, hogy nincs lehetőségem nyolc évet az iskolapadban tölteni. Más utat választottam, és bár néha visszagondolok, hogy lett volna rá időm, nem bánom, ahogy alakult. Mert minden kanyar az úton hozzátett valamit ahhoz, aki ma vagyok. Az Encimesék sem egy előre megírt üzleti terv alapján született. Nem készültem rá tudatosan évekig. Egyszerűen csak jött egy belső igény, egy hiányérzet, és elkezdtem írni. Voltak pontok, amikor feladhattam volna, mert rögös volt az út, de hittem benne. Valami olyat akartam létrehozni, ami segít a szülőknek és a gyerekeknek.

Ezt a hitet és lelkesedést kell megőriznünk a gyerekeinkben is. Ha ma tűzoltó akar lenni, legyen az a játékban. Ha holnap űrhajós, akkor repüljünk vele a csillagok közé. Mert nem az a cél, hogy már most eldöntsük a sorsát, hanem az, hogy merjen álmodni. Hogy érezze: a szülei mellette állnak, bármit is találjon ki.

Kérdezzétek meg ti is ma a gyereketeket: mi szeretne lenni, ha nagy lesz? De ne álljatok meg itt. Kérdezzétek meg azt is: „És miért pont az?” Lehet, hogy meg fogtok lepődni a válaszon, és egy kicsit közelebb kerültök ahhoz a csodához, ami benne lakozik.