„Anya, abba akarom hagyni!” – Mikor engedjünk, és mikor tartsunk ki a gyerek helyett is?

Van egy mondat, amitől szerintem minden szülő gyomra összeszorul. Amikor a gyerek megáll előttünk, és azt mondja: „Nem akarok többet menni.” Legyen szó edzésről, zeneiskoláról vagy akár egy olyan útról, amit mi álmodtunk meg neki, ez a pillanat mindig kényszerpályára tesz minket. Ilyenkor két hang vitatkozik a fejünkben. Az egyik azt súgja, hogy ne erőltessük, ne törjük meg a lelkesedését, hiszen a boldogsága a legfontosabb. A másik viszont emlékeztet minket arra, hogy az életben a sikerhez kitartás kell, és ha most hagyjuk elmenekülni a nehézség elől, akkor mit tanítunk neki?

Ezen a héten sokat gondolkodtam a saját utaimon is. Korábban már meséltem, hogy bennem ott él az a kép, amit a saját főiskolai éveim alatt kaptam. A diploma számomra nem csak egy papír volt, hanem egy folyamat, ami formált. De közben ott van mellettem a férjem, aki minden nap bebizonyítja, hogy a talpraesettség és az éleslátás nem az iskolapadban születik. Ez a kettősség pedig folyamatosan arra kényszerít, hogy feltegyem a kérdést: mi az, amit valójában szeretnék a gyerekemnek? Az én jól ismert utamat, vagy azt a szabadságot, hogy ő találja meg a saját hegyét, ahol boldog lehet – még ha az a hegy nagyon magas és messze is van tőlem?

A kérdés nem is az, hogy hová jut el, hanem az, hogy hogyan kezeli az odavezető utat. Mert a megtorpanások elkerülhetetlenek. Nekem van egy a mai napig nagyon élénken élő emlékem a főiskoláról, a második év végéről. Volt egy gyakorlati vizsgám, ami rettenetesen sikerült. Iszonyatosan izgultam, lefagytam, és a végén a vizsgaelnök kettest adott. Azt mondta, azért nem egyest, mert azt ki tudnám javítani… Ez akkor akkora törés volt nekem, hogy ott, abban a pillanatban abba akartam hagyni mindent. Úgy éreztem, nem vagyok oda való, nem akartam folytatni.

És ekkor jött az anyukám. Aki nem azt mondta, hogy „jól van kislányom, ne menj többet, majd lesz valahogy”. Hanem minden létező érvvel, kézzel-lábbal hadakozva győzött meg arról, hogy ne adjam fel. Higgyem el, hogy ez csak egy pillanatnyi kudarc, és sokkal többet veszítek, ha most kiszállok. Akkor dühös voltam, nem értettem, miért nem hagyja, hogy a saját (akkor épp menekülő) utamat járjam. Ma viszont nem tudok elég hálás lenni neki érte. Mert ez a lökés is a részemmé vált, és ettől lettem kicsit több.

De mi van akkor, ha nem egy vizsgáról, hanem a mindennapi küzdelmekről van szó? Encinél is átéltük ezt az akrobatikus rockival. Imádta a mozgást, szerette a táncot, de volt egy pont, amikor valami megváltozott. Egyre rosszabbul lett az edzésektől. Összetörve, sírva jött haza, és nekem szülőként borzasztó volt látni ezt a folyamatos szenvedést. Itt nem egy pillanatnyi hisztiről volt szó, hanem arról, hogy a gyerekem egyszerűen nem volt jól abban a helyzetben. Megbeszéltük, és hagytuk, hogy abbahagyja.

Aztán történt valami váratlan. Eltelt két hét, és egyszer csak azt mondta: hiányzik neki. Vissza akart menni. Ott álltam, és azon gondolkodtam, hogy vajon belefér-e ez a „kilépek-visszamegyek” játék. De igazából mi, felnőttek is hozunk rossz döntéseket. Mi is hisszük valamiről, hogy az a megoldás, aztán utólag látjuk, hogy tévedtünk. Miért ne kaphatná meg egy gyerek is ugyanezt a jogot a tévedéshez? Visszament, de akkor már kötöttünk egy egyezséget: ha komolyan gondolja, a következő egy évben nincs kiszállás. Azóta versenyez és élvezi. Átjutottunk a holtponton, de ehhez az kellett, hogy először engedjünk, majd utána kereteket szabjunk.

Ezek a nem tervezett utak a legérdekesebbek. Én sem terveztem, hogy egyszer könyvet írok. Az Encimesék nem egy előre megfontolt üzleti döntés volt, hanem egy hiányérzetből született belső kényszer. És ott is voltak pontok, amikor abba lehetett volna hagyni, mert rögös volt, mert nehéz volt elindulni. Mégis csináltam tovább, mert hittem benne. És ez a kulcs: a gyerekünknél is azt kell figyelnünk, hogy amit csinál, abban – a pillanatnyi nehézségek ellenére – jól érzi-e magát. Ha ott a belső tűz, akkor a mi feladatunk csak annyi, hogy ne hagyjuk kialudni a tüzet, tartsuk a védőhálót, amíg ő megvívja a maga csatáit.

Nem tudjuk előre megmondani, mi lesz a jó döntés. Nem tudjuk megvédeni őket minden kudarctól, és nem is kell. De ott lehetünk mellettük, kísérhetjük őket, és néha, amikor ők már nem látják a kiutat, mi mutathatunk rá az alagút végén a fényre. Mert lehet, hogy pont az a lökés kell nekik, amit én kaptam az anyukámtól, vagy az a szabadság, amit Enci kapott a tánccal.

Azt hiszem, szülőnek lenni valójában ezt a folyamatos figyelést jelenti. Figyelni a gyereket, és közben figyelni a saját félelmeinket is. Hogy ne a mi meg nem valósult álmainkat vagy a saját biztonságérzetünket erőltessük rájuk, hanem segítsünk nekik abban, hogy merjenek dönteni, merjenek tévedni, és ami a legfontosabb: merjenek újra és újra nekifutni annak, ami igazán fontos nekik.

Az Encimesék világa is erről szól. Olyan helyzetekről, amikre nincs kész recept, de amikben ott a lehetőség a közös fejlődésre. Ha te is épp egy ilyen „abba akarom hagyni” korszak közepén vagy, ne ess kétségbe. Csak figyelj, kérdezz, és bízz a gyerekedben – és egy kicsit magadban is.