Anya, nő, feleség – Miért akarunk minden szerepben egyszerre tökéletesek lenni?

Amikor valaki megkérdezi, hogy mi is az a család, a legtöbben egyből a hivatalos meghatározásra gondolunk. Tanultuk az iskolában, látjuk a tankönyvekben: apa, anya, gyerekek, házasság. A társadalom alapegysége. De ha körbenézek a baráti körömben, vagy akár csak a saját életemre gondolok, a család fogalma ennél sokkal színesebb, rétegzettebb és néha bizony sokkal bonyolultabb is.

Vannak családok, ahol egy szülő nevel egy vagy több gyereket. Vannak mozaikcsaládok, amik egy válás után, új reményekkel épülnek újjá. Ott vannak a nagyszülők, akik néha aktívabb részesei a mindennapoknak, mint azt a definíciók sugallják, és ott vannak az egynemű szülők is, akik ugyanazzal a féltéssel és szeretettel óvják a gyerekeiket. A forma tehát ezerféle lehet. Én azt tanultam meg az elmúlt években, hogy nem a papír vagy a szabályok teszik a családot családdá, hanem az, ami a falakon belül történik. Az, ahogyan beszélünk egymással, ahogyan reagálunk a másik bajára, és az a tudat, hogy bármi történjék, van kihez hazamenni.

De van itt egy másik kérdés is, ami engem mostanában nagyon foglalkoztat. Ez pedig a mi szerepünk ebben az egész gépezetben. Mert mi, nők, egyszerre vagyunk benne több rétegben is ebben a rendszerben. Ott van az életed, amibe beleszülettél: ott te vagy a gyerek. Ott alakult ki az első képed arról, mi fér bele egy veszekedésbe, hogyan kell szeretni, vagy mikor kell csendben maradni. Aztán létrehozol egy másik világot, ahol már te vagy a felnőtt, te hozod a döntéseket.

Ez a két világ folyamatosan párbeszédet folytat bennünk. Néha azon kapom magam, hogy egyszerre próbálok megfelelni a saját szüleim elvárásainak és a gyermekem igényeinek. És közben valahol útközben elveszítjük a fókuszt a legfontosabb kérdésről: én ki vagyok ebben az egészben?

Amikor anya leszel, az első időszakban mindenki más háttérbe szorul. A korábbi éned, aki elment bulizni, aki órákig olvashatott egy könyvet, vagy aki a karrierjére koncentrált, hirtelen egy távoli emlékké válik. Kevesebb az alvás, több a feladat, és a párodra is sokkal kevesebb figyelem jut. Ez egy természetes folyamat, de néha ijesztő látni, ahogy az „anya” szerep teljesen elnyeli a „nőt”.

Sokszor éreztem azt a belső feszültséget, amikor szerettem volna egy kicsit megint „csak nő” lenni. Felöltözni, elmenni valahová, és nem azon izgulni, hogy mi van a vacsorával. Ilyenkor jön a bűntudat: vajon rossz anya vagyok, ha most nem a gyerekemre figyelek? Vagy rossz gyerek vagyok, ha most nem a szüleimnek akarok megfelelni?

Azt hiszem, a legnagyobb felismerésem az volt, hogy egyszerűen nem lehet minden szerepnek egyszerre, százszázalékosan megfelelni. Fizikailag és lelkileg is lehetetlen. Van, amikor az anyaság kerül az előtérbe, és minden más kicsit elhomályosul. Máskor szükségünk van rá, hogy a nőiességünk vagy a baráti kapcsolataink kapjanak több energiát. Ez nem hiba, hanem túlélési stratégia.

A gyerekünknek sem egy tökéletes robotra van szüksége, aki minden szerepben hibátlanul teljesít, hanem egy hús-vér emberre. Valakire, aki megmutatja neki, hogy szabad elfáradni, szabad prioritásokat váltani, és szabad néha önmagunkat is az első helyre tenni. Mert amit a gyerek a családban lát – ahogyan mi kezeljük a saját szerepeinket és határainkat –, azt viszi majd tovább. Abból fogja összerakni a saját világát.

Az Encimesék történeteiben is megjelenik ez a szemlélet. Olyan pillanatokkal, ahol a család fogalma nem egy statikus kép, hanem egy folyamatosan változó, alakuló közösség. Ahol megengedett a hiba, és ahol tanuljuk, hogyan férjen meg egymás mellett az anya, a nő, apa és a férfi és a gyerek, aki egyre nagyobb lesz.

Ne bántsd magad, ha ma úgy érzed, valamelyik szerepedben alulteljesítettél. Nem kell mindenhol egyszerre ott lenned. Elég, ha a szeretet és a biztonság ott van alapként – a többi pedig alakul majd a napokkal.