Stopperóra a gyerekszobában – Miért ne sürgessük azt, aminek saját ideje van?

Ezen a héten van a biodiverzitás napja, és bár ez a szó elsőre talán távolinak, sőt, kicsit tudományosnak is tűnik a mindennapi gyerekneveléstől, valójában mindannyiunkat érint. A biodiverzitás ugyanis nem más, mint a sokféleség. Ha kimegyünk az erdőbe, látjuk, hogy ugyanabból a földből, ugyanabból a napfényből ezerféle növény hajt ki: az egyik sudár és gyorsan növő nyírfa, a másik apró, de szívós vadvirág, a harmadik pedig egy tölgy, ami talán évtizedekig csak erősödik, mielőtt igazán terebélyes lenne. Valahogy a természetnél ezt teljesen természetesnek vesszük. Eszünkbe nem jutna megállni egy tölgyfa előtt, és megszidni, amiért lassabban nő, mint a mellette lévő fűz. Nem sürgetjük a bimbót, hogy nyíljon már ki, mert tudjuk: ha erőszakkal próbáljuk szétnyitni a szirmait, csak tönkretesszük az egészet.

Akkor miért van az, hogy ha a gyerek fejlődése kerül szóba, hirtelen előkerülnek a láthatatlan stopperórák és mérlegek?

Szülőként pokolian nehéz függetleníteni magunkat a statisztikáktól, a védőnői kiskönyv grafikonjaitól vagy a játszótéri beszélgetések alattomos súlyától. Akaratlanul is úgy tekintünk a gyerekünkre, mintha egyetlen, egységes tempója lenne. Szeretjük beskatulyázni őket: „ő egy gyors gyerek”, „ő egy kicsit lassabb típus”, vagy „ő olyan kényelmes”. Pedig a valóság az, hogy a fejlődés még egyetlen gyereken belül sem egy sima, aszfaltozott autópálya, ahol minden funkció ugyanolyan sebességgel halad előre. Sokkal inkább hasonlít ez egy nagy, közös zenekari próbához, ahol a hangszerek nem egyszerre kezdik a szólamukat, és nem is ugyanabban az ütemben tanulják meg a kottát.

Emlékszem, Enci hamar elkezdett beszélni. Szinte észre sem vettük, és már mondatokban közölte a vágyait, és néha teljesen lenyűgözött minket a logikájával vagy a szóhasználatával. Ott, azon a területen ő volt a „gyors gyerek”. Mi pedig büszkék voltunk, és elhittük, hogy ez a tempó lesz az irányadó minden másra is. Aztán eljött a rajzolás, a finommotorika és a ceruzafogás ideje. Ott viszont megállt a tudomány. Egyszerűen nem érdekelte, nem kötötte le öt percnél tovább, és szemmel láthatóan sokkal több időre, türelemre és érésre volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán kedvet kapjon az alkotáshoz, mint a kortársainak.

Ugyanaz a gyerek, két teljesen különböző idősáv. Amíg az egyik területen szárnyalt, a másikon mintha egy helyben toporgott volna. És bevallom, szülőként ilyenkor jönnek az első belső szorongások. „Vajon elrontottam valamit?” „Vajon eleget gyakorlunk?” „Miért nem akarja, amikor a szomszéd kislány már felismerhető házikókat rajzol?” Ezek a kérdések mérgezőek, mert nem a gyerekről szólnak, hanem a mi félelmünkről, hogy a gyerekünk esetleg „lemarad”.

De mihez képest maradna le? A fejlődés nem egy lineáris folyamat. Az idegrendszer egy elképesztően bonyolult gépezet, és gyakran előfordul, hogy egy adott időszakban minden energiát egyetlen területre fókuszál. Lehet, hogy a mozgásfejlődés épp olyan intenzív belső munkát igényel, hogy a beszédre vagy a finommotorikára egyszerűen nem marad „sávszélesség”. Vagy fordítva: a gyerek elméje annyira le van foglalva a külvilág megértésével és a szavakba öntéssel, hogy a testi ügyesség egy ideig várakozólistára kerül.

A gyerek fejlődése során a mi feladatunk nem a sürgetés, nem a stopperóra kattogtatása, hanem a biztonságos jelenlét. Annak a mély elfogadása, hogy az ő egyedisége pont ezekben a látszólagos aránytalanságokban rejlik. Ha megértjük, hogy a lassabb haladás bizonyos területeken nem hiba, nem hiányosság, hanem egy egyéni érési folyamat szerves része, akkor mi is megnyugszunk. És ez a kulcs: a szülő nyugalma. Mert a gyerek pontosan érzi rajtunk, ha elégedetlenek vagyunk a tempójával. Érzi, ha feszülten figyeljük, hogy végre sikerül-e az a vonal a papíron, vagy megvan-e az a mozdulat. A feszültség pedig blokkolja a fejlődést.

Gyakran látom, hogy a szülők akkor kezdenek el igazán „befeszülni”, amikor a gyerek bekerül egy közösségbe. Amíg otthon vagyunk, addig ő a világ közepe, a saját szabályaival. De az óvoda vagy az iskola kapujában hirtelen ott áll harminc másmilyen gyerek, és a hasonlítgatás kényszere olyan elemi erővel csap le ránk, amit nehéz kivédeni. Látjuk, hogy az egyik már magabiztosan öltözik, a másiknak meg még segíteni kell. Az egyik már ismeri a betűket, a másik meg még a nevét sem ismeri fel.

Ilyenkor érdemes emlékeztetni magunkat az erdőre. A sokféleségre. Arra, hogy nem mindenki akar ugyanoda eljutni, és főleg nem ugyanazon az úton. A lassabb érés gyakran alaposabb belső munkát takar. Van gyerek, aki sokáig nem szólal meg, aztán egyszer csak kész mondatokban kezd beszélni. Van, aki sokáig nem mer elindulni, aztán két hét múlva már fut.

Szülőként az a dolgunk, hogy ne csak a látványos eredményeket ünnepeljük. Ne csak akkor veregessük hátba, ha „első” valamiben. Inkább azt vegyük észre, mekkora erőfeszítést tesz abba, ami számára nehéz. Ha látjuk, hogy Enci tizedszer is nekifut a rajzolásnak, még ha a végeredmény nem is egy műalkotás, az az igazi siker. Mert az a kitartásról szól, nem a tempóról. Na persze nagyon ritkán fordult elő ez a fajta odaadás ezekben az esetekben. Inkább a kudarc és az ezt követő visszahúzódás volt a jellemző.

De a gyerek fejlődése nem versenyfutás az idővel. Nincs díj azért, aki előbb hagyja el a pelenkát, vagy aki előbb tanul meg írni. A valódi győzelem az, ha a gyerek megőrzi a kíváncsiságát és az önmagába vetett hitét. Ha nem érzi úgy, hogy ő „rosszabb” vagy „kevesebb” csak azért, mert az ő belső órája máshogy jár. Ez persze csak egy idealizált világban képzelhető el, hiszen a mai centralizált, rugalmatlan oktatási rendszerben a kilógó gyerekek nem sok lehetőséget és segítséget kapnak…

Az Encimesék történeteiben is azért küzdök, hogy a gyerekek és a szülők is elhiggyék: mindenki jó úgy, ahogy van. Hogy a sokféleség nem probléma, amit meg kell oldani, hanem érték, amit meg kell élni. Ha elfogadjuk a saját tempónkat, és tiszteletben tartjuk a gyerekünkét is, azzal egy olyan szabadságot adunk neki, amit egész életében magával vihet. És jó lenne, ha minnél többen gondolkodnánk így.

Ne a stopperórát vagy a mérleget nézzük tehát, hanem azt az utat, amit bejár. Mert végül minden virág kinyílik, csak az egyiknek több hajnali eső, a másiknak meg több déli napsütés kell. Mi pedig ott vagyunk mellette a locsolókannánkkal, és várunk. Türelemmel, szeretettel. Mert ez a legtöbb, amit tehetünk.