Miért ilyen nehéz a gyerekeknek megtalálni a helyüket a közösségben?

Óvodás- és kisiskolás korban a gyerekeknek rengeteg társas helyzetet kell megtanulniuk. Kihez lehet odamenni? Hogyan lehet bekapcsolódni egy játékba? Mit mondjon, ha valaki kineveti? Hogyan védje meg magát? Mikor számít egy ugratás viccnek, és mikor fáj már?

Ezek a helyzetek felnőttként egyszerűnek tűnhetnek. Egy gyermek számára azonban egyetlen rosszul sikerült megszólalás, egy elutasító mondat vagy egy kellemetlen nevetés az egész napjára (életére) rányomhatja a bélyegét. A közösségben való eligazodás hosszú tanulási folyamat. A barátságok változnak, a gyerekek összehasonlítják magukat egymással, próbálgatják a határaikat, közben pedig lassan kialakul bennük, hogyan szeretnének kapcsolódni másokhoz.

„Tegnap még a barátom volt, ma mással játszik”

Óvodáskorban egy barátság akár napról napra is változhat. Egyik nap két gyerek szinte elválaszthatatlan, másnap egyikük mással épít tornyot, társasozik vagy kergetőzik. A másik gyermek ezt könnyen úgy éli meg, mintha elveszítette volna a barátját. A közös játék ebben az életkorban a kapcsolatok egyik legfontosabb része. Ha valaki éppen másik játékot választ, az a gyermek számára az elutasítás érzését hozhatja elő.

Kisiskoláskorban a barátságok már több érzelmi jelentést hordoznak. Fontossá válik, ki tartja be az ígéreteit, ki áll mellé, ki hallgatja meg, és ki választja őt egy csapatba. A gyerekek közben még tanulják, hogy egy barát több emberrel is játszhat, és egy kapcsolat értékét egyetlen délután sem határozza meg.

Amikor a gyermekünk sírva meséli, hogy a barátja mással játszott, először az érzését érdemes meghallani és kimondani: „Nagyon rosszul esett, hogy ma mást választott.” „Te arra számítottál, hogy együtt lesztek.” „Fontos volt neked ez a barátság.”

Ezek a mondatok segítenek abban, hogy a gyermek megfogalmazhassa, mi történt benne. A történet részletei ezután könnyebben előkerülnek. Megtudhatjuk, hogy egyetlen alkalomról van szó, visszatérő helyzetről, vagy egy hosszabb ideje tartó nehézségről.

A megszégyenüléstől való félelem sok gyereket visszatart

Egy gyermek számára nagy bátorságot jelenthet, amikor az egész csoport vagy osztály előtt kell megszólalnia. Lehet, hogy tudja a választ, mégis elakad. Lehet, hogy szívesen jelentkezne, közben attól fél, hogy rosszul mondja, valaki kineveti, vagy a többiek ügyesebbnek tűnnek nála. A megszégyenüléstől való félelem sokféleképpen jelenhet meg. A gyermek csendben marad, lesüti a szemét, inkább lemond a szereplésről, vagy otthon dühösen reagál egy egyszerű iskolai kérdésre. A háttérben gyakran erős belső feszültség dolgozik.

Ilyen helyzetben segíthet, ha előre begyakorolunk néhány mondatot. Ezek kapaszkodót adnak egy pillanatnyi leblokkoláskor: „Most hirtelen nem jut eszembe.” „Gondolkodhatok még egy kicsit?” „Elmondom újra.” „Segítséget kérek.” „Ezt most másképp szeretném elmondani.”

A szerepjáték itt is sokat adhat. Otthon lehetünk felváltva tanító és diák szerepben. A gyermek kérdezhet, válaszolhat, hibázhat, újrakezdhet. Így a megszólalás fokozatosan ismerősebbé válik.

A pedagógussal való egyeztetés szintén fontos lehet. Egy támogató tanári mondat, egy előre jelzett felelés vagy egy kisebb létszámú gyakorlási lehetőség nagy különbséget hozhat. A gyermek számára megnyugtató, ha tudja, milyen helyzetre készül, és milyen segítséget kaphat közben. A rendszeresen visszatérő kinevetés, megalázás vagy közösségi bántás külön figyelmet kíván. Ilyenkor a gyermek egyedül kevésbé tudja rendezni a helyzetet, ezért a család és az iskola együttműködése adhat valódi támogatást.

A másokhoz hasonlítás könnyen elveszi az önbizalmat

A gyerekek hamar észreveszik, ki fut gyorsabban, ki rajzol szebben, ki jelentkezik gyakrabban, ki kap dicséretet, vagy ki talál könnyebben barátokat. A hasonlítás része a közösségi tapasztalatoknak, közben erős bizonytalanságot is kelthet. Egy gyermek gyakran egyetlen terület alapján alkot véleményt saját magáról. Ha valaki gyorsabban olvas, azt könnyen úgy élheti meg, hogy mindenben ügyesebb. Ha egy másik gyerek körül többen állnak, abból azt gondolhatja, hogy ő kevésbé szerethető.

Ilyenkor érdemes visszavezetni a figyelmét a saját útjára. Megnézhetjük, mi sikerült neki korábban, miben fejlődött, milyen helyzetben volt kitartó, mikor segített másnak, vagy mikor mert valami újba belefogni. A gyermek önbizalmát erősíti, ha konkrét dolgokat nevezünk meg. Az „Ügyes vagy!” annyira általános megfogalmazás, hogy nem tud mit kezdeni vele a gyermekünk. A „Tegnap megkérdezted, hogy beszállhatsz-e a játékba, pedig izgultál.” már egy valódi tapasztalathoz kapcsolódik.

A közösségben minden gyermek más tempóban kapcsolódik. Van, aki gyorsan odamegy másokhoz, és van, aki először hosszasan figyel. Van, aki nagy társaságban érzi jól magát, más inkább egyetlen közeli barát mellett oldódik fel. Mindkét út értékes lehet.

Amikor egy másik gyerek mindig irányítani akar

A gyerekek között gyakran kialakulnak erősebb és visszahúzódóbb szerepek. Egyikük hangosabban mondja meg, mivel játsszanak, ki milyen szerepet kap, ki állhat be a csapatba. A másik sokáig alkalmazkodik, mert szeretne a közösség része maradni. Egy idő után azonban frusztrálóvá válhat, ha mindig ugyanaz a gyermek dönt. A visszahúzódóbb gyermek ilyenkor azt érezheti, hogy a barátság ára a saját kívánságainak feladása. Persze van olyan, akit ez nem zavar.

Otthon érdemes beszélgetni arról, hogyan érzi magát a gyermek a közös játékban. Örömmel vesz részt benne? Van lehetősége választani? Elmondhatja a saját ötleteit? Meghallgatják, amikor valami kellemetlen neki? Ha segítséget kér a saját érdekeinek érvényesítéséhez, ezeket a mondatokat lehet neki megtanítani: „Most én szeretném eldönteni, mivel játsszunk.” „Ezt a szerepet szeretném.” „Így nem érzem jól magam.” „Kitalálhatunk olyat, ami mindkettőnknek jó.” „Most inkább mással játszom.”

A határhúzás tanulható készség. A gyermeknek idővel meg kell tapasztalnia, hogy a kapcsolódás közben is megőrizheti a saját véleményét, és joga van kiszállni egy számára kellemetlen helyzetből.

Hol van az ugratás és a bántás határa?

Az ugratás sok közösségben megjelenik. A gyerekek próbálgatják, milyen reakciót váltanak ki egymásból, és gyakran nevetésen keresztül kapcsolódnak. A helyzet akkor válik fájdalmassá, amikor az egyik gyermek már nem nevet együtt a többiekkel, hanem rajta nevetnek. A vicc határát elsősorban az jelzi, hogyan érzi magát az, akiről szól. Ha valaki elszomorodik, zavarba jön, elhúzódik, vagy többszöri kérés után is folytatják a tréfálkozást, a helyzet számára bántóvá vált. A gyermekeknek segít, ha megtanulják felismerni a saját érzéseiket és ki is tudják mondani.

A felnőtt reakciója is sokat számít. A gyermek tapasztalata legyen a kiindulópont. Egy mondat, mint „ha mindenki nevetett, biztos csak vicc volt”, magára hagyhatja azzal az érzéssel, hogy túl érzékeny. A nyugodt meghallgatás viszont segít megérteni, mi történt, és milyen támogatásra van szüksége. A pedagógus bevonása akkor indokolt, ha az ugratás rendszeressé válik, több gyermek vesz részt benne, vagy a gyermek egyre inkább szorong a közösségben.

Mi a szülő szerepe, amikor a gyerekek összevesznek?

A szülő sokszor legszívesebben azonnal közbelépne. Fájdalmas látni, amikor a gyermekünk sír, csalódott vagy dühös. A saját indulatunk könnyen elviheti a beszélgetést, ezért először a gyermek érzéseinek kell helyet adni. A meghallgatás után érdemes tisztázni, mire van szüksége. Egy ölelésre? Arra, hogy együtt gondolkodjunk? Egy mondatra, amit másnap elmondhat? Segítségre az óvodapedagógustól vagy a tanítótól?

A gyermek életkorától és a helyzet súlyosságától függően másfajta támogatás lehet megfelelő. Egy kisebb óvodásnak még szüksége lehet arra, hogy a felnőtt segítsen megfogalmazni a történteket. Egy nagyobb kisiskolás már részt vehet a megoldás keresésében. A szülő feladata közben a háttér biztosítása. A gyermek tudja, hogy számíthat ránk, miközben a saját kapcsolataiban fokozatosan megtanul dönteni, kérni, visszautasítani és segítséget kérni. A pedagógussal való kapcsolat akkor a leghasznosabb, ha konkrét megfigyeléseket osztunk meg. Érdemes elmondani, mikor kezdődött a változás, milyen mondatokat használ a gyermek, milyen testi vagy érzelmi jelek jelentek meg, és mi segített otthon. Így a pedagógus könnyebben látja a helyzet egészét. A másik gyermek hibáztatása ritkán visz közelebb a megoldáshoz. A figyelem a gyermek biztonságára, határaira és társas lehetőségeire kerülhet.

Hogyan támogassuk a társas nyitást?

A társas nyitás gyakran apró lépésekből épül fel. Egy félénkebb gyermek számára már az is nagy dolog lehet, ha odamegy egy társához, köszön, megkérdezi, csatlakozhat-e, vagy elmondja a saját ötletét.

A gyakorlás történhet otthon is. Eljátszhatjuk, hogyan lehet belépni egy játékba, hogyan lehet megkérdezni valakit, hogy szeretne-e együtt rajzolni, vagy hogyan lehet új társ mellett helyet találni.

A kisebb, nyugodtabb helyzetek általában könnyebb belépést kínálnak. Egy közös sütés, társasjáték, rajzolás vagy séta során a gyermeknek kevesebb ember figyelme mellett van lehetősége kapcsolódni. Fontos, hogy a társas helyzet után ne kizárólag azt kérdezzük, sikerült-e barátot szereznie. Érdemes sorra venni minden apró lépést. Ezekből a tapasztalatokból épül az önbizalom. A gyermek lassan megtanulja, hogy a kapcsolódás során lehet izgulni, lehet újrakezdeni, és egy sikertelen próbálkozás után is lehet új lehetőséget keresni.

A közösségi életben minden gyermeknek szüksége van kapaszkodókra

A gyerekek társas kapcsolatai sokszor gyorsan változnak. Egy barátság közelebb kerülhet, távolodhat, újraéledhet, vagy átadhatja a helyét egy másik kapcsolatnak. Közben a gyermekek tanulják az önállóságot, a kölcsönösséget, a határok tiszteletét és a konfliktusok rendezését. A szülő jelenléte ebben az időszakban biztonságot ad. A gyermeknek legyen hova hazatérnie az örömeivel, a csalódásaival és a kérdéseivel. Legyen valaki, aki segít nevet adni annak, amit még ő maga is nehezen ért.

Az Encimesék történetei ehhez kínálhatnak közös beszélgetési pontokat. Az Encimesék meséi után található kérdések segítségével szóba kerülhetnek a barátságok, a félreértések, a társas bizonytalanságok, a kirekesztés és az egymás felé fordulás. Egy történet sokszor könnyebb kezdés, mint egy közvetlen kérdés a gyermek saját napjáról. A lényeg idővel úgyis előkerül: egy barát mondata, egy kellemetlen helyzet, egy féltékeny érzés vagy egy apró siker, amelyre aznap még büszke volt. A gyermek pedig közben megtapasztalhatja, hogy a közösségben elfoglalt helye változhat, a kapcsolatai alakulhatnak, ő maga pedig egyre ügyesebben megtalálhatja a saját hangját.