Miért bizonytalan a gyermekem? Amikor fél a hibázástól, a változástól és a csalódástól

„Jól csináltam?” „Ugye szép lett?” „Tetszik?” „Nem haragszol?” Sok gyermek gyakran kérdez hasonlókat. Megmutatja a rajzát, a házi feladatát vagy az elkészült alkotását, aztán várja, mit szól hozzá anya vagy apa. Egy rosszabb jegy után rögtön bocsánatot kér, egy nehezebb feladat előtt halogatni kezd, egy váratlan változás pedig könnyen feszültté teheti.

A hét videóiban több olyan helyzetről beszéltem, amelyek első pillantásra különállónak tűnnek. A háttérben sokszor mégis hasonló érzés húzódik: a gyermek szeretné tudni, hogy jól csinálja-e, biztonságban van-e, és ugyanúgy szeretik-e akkor is, ha valami nem sikerül tökéletesen.

Miért kérdezi állandóan, hogy „Jól csináltam?”

Van olyan gyermek, aki szinte minden után megerősítést kér. Lehet, hogy bizonytalan a saját döntéseiben, és szeretné tudni, jó irányba indult-e el. Az is előfordulhat, hogy fél a hibázástól, ezért a felnőtt válaszától várja a megnyugvást.

Máskor a gyermek egyszerűen örül annak, amit készített, és szeretné megosztani az örömét. Amikor megmutatja a rajzát vagy az építményét, figyelmet, érdeklődést és kapcsolódást keres. Érdemes megfigyelni, hogy milyen helyzetekben kér megerősítést, kinek mutatja meg, amit készített, és meddig nyugszik meg a válaszunktól. A „Jól csináltam?” mögött állhat önbizalomhiány, hibázástól való félelem, figyelemigény vagy kapcsolódási vágy. A kérdés mögötti érzés felismerése segít abban, hogy valóban arra válaszoljunk, amire a gyermeknek szüksége van.

Az „Ügyes vagy!” mellett mondjuk el azt is, mit vettünk észre

Amikor a gyermekünk megmutatja a rajzát vagy a házi feladatát, természetes, hogy azt mondjuk: „Ügyes vagy!”, „Nagyon szép lett!” vagy „De jó!”. Ezekből érzi, hogy örülünk annak, amit készített. De a konkrét visszajelzés abban segít, hogy ő is felismerje, pontosan mi sikerült jól. 
Mondhatjuk például: „Nagyon aprólékosan kidolgoztad a ház ablakait.” „Érdekes színeket választottál a háttérhez.” „Észrevettem, hogy többféleképpen is megpróbáltad megoldani.” „Sokáig dolgoztál rajta, és végig kitartottál.” Ilyenkor a gyermek figyelme lassan a saját munkájára, ötleteire és erőfeszítésére irányul.
Ezután megkérdezhetjük tőle: „Te melyik részére vagy a legbüszkébb?” „Mi sikerült szerinted a legjobban?” „Melyik részt élvezted a leginkább?” Így a dicséret mellett saját véleményt is formálhat arról, amit készített, és egyre jobban felismeri a saját erősségeit.

Miért halogatja a házi feladatot?

Ott van a gyermek előtt a feladat, ő pedig minden mással elkezd foglalkozni. Iszik egy pohár vizet, feláll, megkeresi a ceruzáját, nézelődik. „Mindjárt megcsinálom.” Közben telik az idő, a feladat pedig egyre nagyobb tehernek tűnik.
A halogatás mögött gyakran szorongás áll. A gyermek számára túl nagynak, túl nehéznek vagy túl bizonytalannak tűnhet a feladat. A késlekedés egy kis időre megkönnyebbülést ad, később viszont még nagyobb lesz a feszültség. A „Kezdd már el!” helyett kérdezzük meg tőle: „Melyik része tűnik nehéznek?” „A feladat megértése okoz gondot?” „Az első lépés megtalálása nehéz?” „Mi segítene abban, hogy el tudj indulni?” Ezután keressük meg együtt a legkisebb kezdőlépést. Először csak olvassuk el a feladatot, írjuk le az első számot, vagy oldjunk meg közösen egy példát.
A nagy feladat kisebb részekre bontva könnyebben átlátható. A gyermek így megtapasztalja, hogy az elindulás után már könnyebb folytatni kis lépésekben.

A változás sok gyermeknek nehéz

Egy másik tanító néni, egy eltérő délutáni program, egy váratlan megálló vagy a megszokott sorrend felborulása is feszültséget kelthet. A megszokott rend biztonságot ad, mert a gyermek tudja, mi következik, és mire számíthat. Ha előre tudjuk, hogy változás várható, beszéljünk róla egyszerűen és röviden. Mondjuk el, mi fog másképp történni, és azt is, mi marad ugyanúgy. Például: „Holnap a megszokott tanító néni helyett másik tanító néni lesz.” „Délután először elmegyünk a boltba, utána hazajövünk.”
A napirendi kártya, a rajz vagy egy rövid történet szintén segíthet. Játék közben apró változásokat is gyakorolhatunk, majd megbeszélhetjük, mit érzett a gyermek, amikor másképp alakult a helyzet. Ilyenkor mondhatjuk: „Most másképp alakult, mint terveztük. Találjuk ki együtt, mi legyen a következő lépés.” A változáshoz való alkalmazkodás fokozatosan alakul. A gyermeknek időre, előre jelezhető kapaszkodókra és elfogadó kísérésre van szüksége, hogy egy eltérő program után is megtalálja az új rendet.

A gyermek figyeli, hogyan reagálunk a saját hibáinkra

A gyerekek tőlünk tanulják meg azt is, hogyan érdemes bánni a hibákkal. Ha leejtünk egy tányért, bosszankodhatunk egy pillanatra, aztán összesöpörjük a darabokat, kidobjuk őket, és folytatjuk a napot. A gyermek ebből azt látja, hogy egy hiba kellemetlen lehet, közben megoldható marad a helyzet. Ha azt mondjuk: „Jaj, de béna vagyok!”, „Ezt is elrontottam!”, vagy „Én semmit sem tudok rendesen megcsinálni!”, akkor a gyermek könnyen összekapcsolja a hibát az ember értékével. Később ő is mondhatja: „Én ehhez béna vagyok.” „Nekem ez sosem fog sikerülni.” „Inkább hozzá sem kezdek.” A saját hibáinknál használhatunk egyszerű mondatokat: „Ez most nem sikerült jól.” „Sajnálom, mert figyelmetlen voltam.” „Hogyan tudom kijavítani?” „Összesöpröm, feltakarítom, és megyünk tovább.” A gyermek így látja, hogy lehet mérgesnek vagy csalódottnak lenni, közben a hibát követheti javítás és folytatás.

Mit tegyünk, ha ijesztő dolgot látott?

A gyerekek sokféle helyen találkozhatnak félelmetes tartalmakkal. Láthatnak egy ijesztő filmet, hallhatnak egy halálhírt, vagy találkozhatnak egy megrázó videóval az interneten. Ezek után gyakran kérdések maradnak bennük, és előfordulhat, hogy a látottak később is eszükbe jutnak. Érdemes előre elmondani nekik, hogy bármikor szólhatnak, ha valami megijeszti vagy összezavarja őket. Mondhatjuk: „Ha látsz valamit, amit nem értesz, gyere és kérdezd meg.” „Ha valami megijeszt, meséld el, és együtt átbeszéljük.” „Bármit elmondhatsz, amit láttál.”

Encivel, amikor ijesztőbb filmet nézünk, közben beszélgetünk arról, hogyan készülnek a jelenetek. Elmondom neki, hogyan készítik a művért, hogyan dolgoznak a filmesek, vagy mitől tűnik valami valóságosnak a képernyőn. Így könnyebben különválasztja a filmet a valódi eseményektől. A gyermek számára az adja a legnagyobb biztonságot, ha tudja, hogy hozzánk bármikor fordulhat. Mi segítünk neki megérteni azt, amit látott vagy hallott.

Miért kér bocsánatot akkor is, amikor senki sem haragszik?

Van olyan gyermek, aki egy ügyetlen mozdulat, egy elfelejtett feladat vagy egy rosszabb jegy után rögtön azt kérdezi: „Bocsánat, anya. Nem haragszol? Szeretsz még?” Ilyenkor gyakran attól tart, hogy csalódást okozott, vagy egy hiba miatt megváltozik róla a véleményünk.
Enci is sokszor mondja, hogy „Bocsánat, anya”, aztán megkérdezi, haragszom-e. Egy négyes miatt is előfordul, hogy rögtön magyarázkodni kezd. Ilyenkor azt mondom neki: „Nem haragszom.” „Egy rosszabb jegy miatt sem változik meg köztünk semmi.” „Bárkivel előfordulhat.” Nem is értem sokszor, hogy miért van szüksége az újabb és újabb megerősítésre, hiszen mi mindig is azt erősítettük benne, hogy a jegyek nem számítanak, a 4-es jó jegy, a 3-ast és a többit, ami neki nem tetszik, meg ki lehet javítani.

A bocsánatkérésnek helye van, amikor valakit megbántottunk. Egy elejtett tárgy, egy rosszabb jegy vagy egy ügyetlen mozdulat után a gyermeknek inkább arra van szüksége, hogy megtapasztalja: hibázhat, és közben ugyanúgy szerethető marad.

A hét témái első látásra különböző helyzetekről szóltak: megerősítéskérésről, visszajelzésről, halogatásról, változásról, hibázásról, ijesztő tartalmakról és állandó bocsánatkérésről. A közös pont a gyermek bizonytalansága, amelyhez türelemmel, konkrét mondatokkal és sok beszélgetéssel tudunk kapcsolódni. A gyermekek a hétköznapi helyzetekből tanulnak. Abból, ahogyan válaszolunk a kérdéseikre, ahogyan segítünk egy nehéz feladatnál, és ahogyan reagálunk a hibákra. Ezekből a tapasztalatokból alakul ki bennük az érzés, hogy mernek próbálkozni, kérdezni és segítséget kérni.