Oktatás világnapja – játék, mese és természetes tanítás

Mi az oktatás világnapja, és miért fontos?

Január 24-e az oktatás világnapja.
Ezt a napot az ENSZ Közgyűlése 2018-ban jelölte ki azzal a szándékkal, hogy ráirányítsa a figyelmet az oktatáshoz való hozzáférés fontosságára világszerte. Először 2019-ben ünnepelték meg, azóta minden évben visszatérő alkalom arra, hogy megálljunk egy pillanatra, és végiggondoljuk, mit jelent valójában az oktatás.

Globális szinten ez a nap gyakran a lehetőségekről szól. Arról, hogy gyerekek milliói számára az iskola jelenti az egyetlen kapaszkodót egy kiszámíthatóbb jövő felé. Szülőként azonban az oktatás ennél sokkal közelebbi élmény. Nem egy intézményhez kötődik, hanem a mindennapokhoz.

Az oktatás már a születés pillanatában elkezdődik

Egy kisbaba már az első napoktól tanul, és vele együtt mi, szülők is tanítunk. Amikor a sírására válasz érkezik, amikor ölbe vesszük, megnyugtatjuk, megetetjük, akkor a baba azt tanulja meg, hogy a világ reagál rá. Hogy érdemes jelezni. Hogy a kapcsolódás működik.

Ez a tanítás nem szavakkal történik.
Figyelemmel, törődéssel, jelenléttel formálódik.

Figyelem és utánzás mint tanulási út

Ahogy a gyerek növekszik, az oktatás tovább alakul. A figyelme egyre kifinomultabbá válik. Megfigyeli a környezetét, a mozdulatokat, a hangokat, az emberi reakciókat. Ugyanazokat a helyzeteket újra és újra átéli, mert ezekből áll össze számára a világ rendje.

A tanítás ebben az időszakban együttlét. Ott van a közös reggelekben, a hétköznapi tevékenységekben, az apró visszajelzésekben.

A játék mint természetes tanítási közeg

A játék során a gyerek tapasztalatot gyűjt. Próbálkozik, módosít, újrakezd. Egy építmény felépítése és átalakítása közben megérti az ok-okozati összefüggéseket. Egy szerepjáték során helyzeteket él át, kapcsolatokat modellez, érzelmeket próbál ki.

A játék tanít gondolkodni, kitartani, alkalmazkodni.
A szülő ilyenkor teret ad, jelen van, figyel.

A mese szerepe a tanításban

A mese különleges helyet foglal el a gyerek életében.
A történetek érzelmeket, helyzeteket és döntéseket mutatnak meg. A gyerek a meséken keresztül tanul meg együttérezni, várni, továbblépni, megoldásokat keresni.

A közös mesehallgatás egyszerre oktatás és kapcsolat.
A történet vezeti a gondolkodást, a szülő jelenléte biztonságot ad.

Nagy pedagógiai gondolkodók nyomában

Amikor ma arról beszélünk, hogy a gyerek játék közben tanul, meséken keresztül ért meg dolgokat, vagy hogy a tanítás kapcsolatból születik, valójában egy hosszú gondolkodási hagyományhoz kapcsolódunk. Sokkal régebbi ez a szemlélet, mint hinnénk.

Comenius, a 17. században élő cseh pedagógus már akkor arról írt, hogy a tanításnak a gyerek természetes fejlődéséhez kell igazodnia. Úgy gondolta, hogy a tanulás akkor hatékony, ha érzékszervi tapasztalatokra épül, ha a gyerek látja, megfogja, átéli azt, amiről tanul. Nem véletlen, hogy az első képes tankönyvek is az ő nevéhez köthetők. Abban hitt, hogy a világ megismerése örömteli folyamat lehet, ha nem siettetjük, és ha figyelembe vesszük a gyerek életkorát, ritmusát.

Johann Heinrich Pestalozzi a 18–19. század fordulóján tovább vitte ezt a gondolatot. Számára a tanítás szív, fej és kéz egységét jelentette. Úgy gondolta, hogy az érzelmi biztonság nélkülözhetetlen ahhoz, hogy egy gyerek tanulni tudjon. A szeretetteljes kapcsolat, az elfogadó légkör nála nem kiegészítő elem volt, hanem az egész nevelés alapja. Pestalozzi gyakorlati pedagógus volt, aki árvaházakban dolgozott, és nap mint nap látta, milyen hatással van a törődés a gyerekek fejlődésére.

Maria Montessori a 20. század elején egészen új szemszögből közelített a tanításhoz. Orvosként kezdte a pályáját, és megfigyelései alapján jutott arra a következtetésre, hogy a gyerekek belső motivációval rendelkeznek a tanulásra. A Montessori-módszer lényege az előkészített környezet, ahol a gyerek szabadon választhat, kísérletezhet, ismételhet. Montessori hitt abban, hogy a tanulás akkor mély és tartós, ha a gyerek saját tempójában haladhat, és ha a felnőtt figyelő, támogató jelenléttel kíséri.

Magyar gondolkodóként Apáczai Csere János neve kerül elő gyakran, amikor a korszerű oktatásról beszélünk. A 17. században ő volt az, aki a tudás közérthető átadását szorgalmazta, és hitt abban, hogy az oktatás mindenki számára elérhető kell legyen. Fontosnak tartotta az anyanyelvi tanítást, és azt, hogy a tanulás kapcsolódjon a mindennapi élethez. Gondolatai meglepően közel állnak ahhoz, ahogyan ma a természetes tanulásról gondolkodunk.

Ezek a pedagógiai irányzatok közös ponton találkoznak. Mindegyikük abból indult ki, hogy a gyerek aktív résztvevője a saját tanulásának. Hogy a tanítás kapcsolatban történik. Hogy az érzelmi biztonság, a figyelem és a tapasztalat kulcsszerepet játszik.

Amikor ma egy kisgyerekkel játszunk, mesét olvasunk, vagy egyszerűen együtt vagyunk vele, ezekhez a gondolatokhoz kapcsolódunk. Nem tudatos pedagógiai programként, hanem a mindennapok természetes részeként.

Oktatás világnapja szülői szemmel

Ez a nap szülőként emlékeztető.
Arra, hogy a tanítás nem egy elkülönült folyamat. A mindennapok része. Ott van a válaszadásban, a közös játékban, a mesékben, az együtt megélt helyzetekben.

Záró gondolat

A gyerek az első pillanattól tanul.
A szülő az első pillanattól tanít.

Figyelemmel, jelenléttel, kapcsolódással.
Ezekből a hétköznapi pillanatokból épül fel az a tudás, amelyre később minden más rá tud kapcsolódni.