Iskolai inklúzió – milyen lenne egy iskola, ahol minden gyereknek van helye?

Amikor iskolát választasz

Amikor iskolát keresel a gyerekednek, sok minden eszedbe jut egyszerre. Nézed az épületet, a tanítókat, a hangulatot, és közben ott van benned egy nagyon egyszerű kérdés: vajon az én gyerekemnek jó lesz itt? Figyeled, hogyan beszélnek a gyerekekről. Mit mondanak azokról, akik lassabban haladnak, és hogyan reagálnak azokra, akik kilógnak a sorból. Azt keresed, hogy belefér-e ide a gyereked úgy, ahogy van.

Amit ma sokszor látunk

Sok iskolában, osztályban ugyanabban a tempóban halad minden tanár, függetlenül attól, hogy milyen képességű gyerekekkel van dolga. Ugyanaz a tananyag, ugyanaz az elvárás, és közben teljesen különböző gyerekek ülnek egymás mellett.

Van, aki gyorsan érti és már menne tovább. Van, aki még gyakorolna. Van, aki másképp tanul, és van, akinek segítségre lenne szüksége.

A tanár sokszor egyedül próbál mindenkire figyelni. Közben haladni kell az anyaggal, készülni kell a következő órára, és a nap végére jó esetben a tanárban marad egy érzés, hogy valakinek biztosan kevesebb jutott, mint amire szüksége lett volna.

A differenciálás lehetősége ott van, mégis kevés tér jut rá. A tananyag sokszor kötött, és nehezen engedi, hogy a gyerekek saját tempóban haladjanak.

Mi történik ilyenkor a gyerekkel

A gyerekek nagyon hamar megérzik, hol van a helyük ebben a rendszerben. Aki lassabban halad, elkezdi magát lemaradónak érezni. Aki gyorsabb, elveszítheti az érdeklődését. Aki valami miatt kilóg, könnyen kap egy jelzőt, amit aztán visz magával. “Na, már megint te. Igen, tudjuk Bélának ez nem szokott sikerülni. Na, mi történt, hogy hogy sikerült négyesre megírnod? Nem igaz, hogy nem érted, figyelj jobban!” stb.

Apró mondatokból áll össze ez az élmény. Egy megjegyzés, egy sóhaj, egy siettetés. Ezekből a helyzetekből alakul ki, hogy a gyerek hogyan gondol saját magára. És ez sokszor nem pozitív. A tanulás pedig így egyre kevésbé kapcsolódik a kíváncsisághoz, és egyre inkább a megfelelésről és a csalódásokról szól.

Milyen lenne egy valódi inkluzív iskola?

Amikor elképzelek egy olyan iskolát, ahol minden gyereknek van helye, akkor nem egy különleges intézmény jut eszembe, hanem egy olyan közeg, ahol a különbségek természetesek. Ahol egy kerekesszékes, egy bicegő, egy nem beszélő, egy enyhe értelmi fogyatékos stb. gyermek is ugyanúgy megkapja azt, ami amúgy alapvető joga, hogy tanulhasson.

Többféle tempó egyszerre

Egy osztályban nem mindenki ugyanott tart ugyanabban a pillanatban. Van, aki már érti az anyagot, és kap egy nehezebb feladatot. Van, aki még gyakorol, és kap hozzá időt és segítséget. És van, akinek több, egyéni segítség kell, amit egy asszisztens vagy agy gyógypedagógus tud nyújtani. Nem kell minden gyereknek ugyanakkor ugyanoda eljutnia. A tanulás folyamat, és ez a tempó mindenkinél másképp alakul.

Konkrét differenciálás a gyakorlatban

Az órán többféle feladat jelenik meg. Ugyanarra a témára van egyszerűbb, közepes és nehezebb verzió. A gyerek választhat, vagy a tanár segít neki kiválasztani azt, ami neki való. Van, aki szóban válaszol, van, aki rajzol, van, aki leírja, van, aki a tábláján vagy a kommunikátorán írja be a választ. A tanulás többféle úton történik, és ezek közül mindegyik elfogadott.

A gyerekek nem egymáshoz vannak mérve, hanem ahhoz, hogy honnan indultak és hová jutnak.

A tanár mellett van segítség

Egy ilyen osztályban a tanár nincs egyedül. Van mellette segítő, aki tud egy-egy gyerekhez odamenni, amikor szükség van rá. Elérhető a gyógypedagógus, pedagógiai asszisztens, fejlesztő pedagógus, aki támogatja a munkát, és segít abban, hogy minden gyerek megkapja a neki megfelelő segítséget. Ez leveszi a terhet a pedagógusról, és több figyelem jut a gyerekekre.

A különbségek láthatók a mindennapokban

A gyerekek találkoznak egymás eltérő működésével. Van, aki kerekesszékkel közlekedik, van, aki nehezebben beszél, van, aki gyorsabban tanul. Ezek a helyzetek jelen vannak az órán, a szünetben, a közös feladatokban.

A gyerekek megtanulják, hogy ezek a különbségek a világ részei. Nem kell külön kezelni őket, nem kell kerülni őket, egyszerűen ott vannak. Így válik természetessé, hogy vannak olyan emberek, akik bottal, kerekesszékkel közlekednek, vagy akik nem tudnak beszélni és miközben erőlködnek, hogy kimutassanak egy szót a gépükön, grimaszolnak és furcsa hangokat adnak. Ez teljesen normális, teljesen normálisnak kellene lennie, csak még mi, felnőttek sem vagyunk hozzászokva, mert nem találkozunk velük nap mint nap, pedig köztünk élnek, csak a jelenlegi iskolarendszer kilöki magából az eltérő fejlődésmenetű és eltérően tanítható gyermekeket.

A kiemelkedő gyerek is haladhat

Az a gyerek, aki valamiben gyorsabb vagy mélyebben érdeklődik, kap lehetőséget arra, hogy továbbmenjen. Kaphat plusz feladatot, kutathat egy témában, kipróbálhat új dolgokat. Nem kell visszafognia magát azért, hogy tartsa a csoport tempóját. Szárnyalhat, fejlődhet a saját tempójában, hiszen ott a lehetőség.

A tananyag alakítható

Van tér arra, hogy a tanár reagáljon az osztályra. Ha egy téma jobban érdekli a gyerekeket, lehet vele többet foglalkozni. Ha valami nehezebb, lehet több időt adni rá. A tananyag keretet ad, és ezen belül van mozgás. Tudom, hogy ez egy eléggé idealizált kép, de azért én sosem adom fel a reményt, hogy egyszer majd így tanulhatnak a gyermekeink.

A gyerek szükségletei kerülnek előtérbe

A gyerekek nem címkéken keresztül jelennek meg. A figyelem arra irányul, hogy mire van szükségük a fejlődéshez. Van, akinek több gyakorlásra, van, akinek több kihívásra, van, akinek több támogatásra, és ez a szemlélet végigkíséri a mindennapokat. A tanár a gyerekekből indul ki és nem a leadandó tananyagból, amit átad az órán, de kit érdekel, hogy azt az osztály fele meg sem értette, az osztályból néhány gyerek befogadta, és nem is kell otthon tanulnia, mert megragadt. De lesz egy része a gyerekeknek, akiknek otthon még idegszálaikat megfeszítve újra és újra átolvasva kell valamit beleerőltetni a fejükbe. Ott ül mellette anyukájuk, apukájuk, esetleg különtanár, akit jópénzért igénybe is lehet venni, és csak gyűrik és gyűrik. Aztán valami bemegy, valami nem. Lesz egy hármas, négyes átlaga, aztán az élet megy tovább ugyanígy. De lehetne máshogy is, lehetne úgy, hogy a gyerek élvezi a tanulást, hogy nem állandóan kudarcélménye van és mindegy, hogy mi az osztályzata, ő megtette, amire képes volt.

Mi kellene ehhez valójában

Egy ilyen iskola működéséhez több ember kell. Több pedagógus, több segítő szakember, kisebb csoportok. Szükség van időre, térre és olyan képzésre, ami felkészíti a tanárokat a differenciált munkára.

Fontos az is, hogy a rendszer engedje ezt a fajta működést. Hogy legyen mozgástér, és ne csak egyféle út legyen kijelölve.

Közben sok pedagógus ma is próbál ezekből minél többet megvalósítani a saját lehetőségei között. Apró lépésekben, a mindennapokban. De jelenleg úgy tűnik, hogy ez nagyon kevés.

A szülő szerepe

Szülőként figyelni tudunk. Arra, hogyan reagálnak a gyerekünkre, mit kap visszajelzésként, és hogyan beszélnek róla. Tudunk kérdezni, beszélgetni, jelen lenni.

A gyerek számára az iskola nem csak tanulás, hanem élmény is. Az, hogy hogyan bánnak vele, hosszú időre nyomot hagy benne. És itt most nem az iskolai bántalmazásokról beszélek, mindössze arra, hogy ő hogyan helyezkedik el a tanulás, tanár, sikola, elvárások, követelmények, teljesítmény, osztályzat, elvárások, bírálatok sokszökben.

Vissza a hétköznapokhoz

A játszótéren a gyerekek még természetesen kapcsolódnak egymáshoz. Odamennek, megnézik, kérdeznek, játszanak. Nem méricskélik egymást, nem hasonlítják össze egymást, pusztán kiváncsiak.

Ez a nyitottság velük maradhat az iskolában is, ha olyan környezetbe kerülnek, ahol van helyük. Egy iskola sokat tud hozzátenni ehhez. És sokat tud formálni azon is, ahogyan a gyerekek egymásra néznek.

Mert minden gyereknek szüksége van egy helyre, ahol figyelembe veszik az egyéni képességeit, haladhat a saját tempójában, és közben érzi, hogy ő is számít.